Page 30

BUKOVINA, BUKOVINA Részletek Kóka Rozália készülő könyvéből – I. rész

Utam végén visszanézek

Nemzeti kisebbségben született emberek gyermeke vagyok. Édesapám bukovinai székely volt, édesanyám bácskai magyar. A bukovinai székelyek 1941-ben hagyták el a szülőföldjüket, a Kárpátokon túli, öt gyönyörű és gyönyörű nevű falujukat, Istensegítset, Fogadjistent, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát. Abban a reményben indultak el az 1764-es madéfalvi veszedelemkor Székelyföldről elűzött ősök leszármazottai, hogy százhetvenhét esztendei idegenben élés, vergődés után végre hazatérnek a hazájukba. Akkor éppen a szerbektől visszafoglalt Bácskában jelölték ki számukra a „hazát” a felsőbbségek. A közel ezer kilométerre fekvő bácskai falvakba szívükben ezernyi félelemmel, de mégis boldog reménnyel, fellobogózott, felvirágozott vonatokon érkeztek. Az egyik ilyen vonat vitte édesapámat és népes családját is egészen Bajmokig. 1941. június 17-én érkeztek meg. A piactéren a bajmokiak dúsan terített asztalokkal várták a „hazatérőket”. A vendégfogadó magyar ruhás lányok között ott volt édesanyám is, ekkor találkoztak először a szüleim. Úgy emlegették mindig, hogy gyönyörű júniusi nap volt. Novemberben volt az esküvőjük. 1943. március 12-én születtem. Születésemnek nagyon örültek a szüleim. Keresztszülőknek édesanyám nagybátyját és a feleségét hívták meg. Keresztanyám a Rozália nevet viselte, így lettem én is Rozália. Kis családunk, miként a bukovinai székelyek valamennyien, szép reményekkel indult neki a boldog jövőt ígérő bácskai életnek, de 1944 októberében a Vörös Hadsereg támogatásával visszatértek Bácskába a szerbek. A bukovinai székelyeknek mindenüket hátrahagyva, földönfutókként kellett elmenekülniük. Mi is Magyarországra menekültünk. Sok hányódás után, 1945 tavaszán egy kis völgységi zsákfaluban, Felsőnánán telepítettek le bennünket. Felsőnánán szerető, megengedő szüleim, népes apai rokonságom körében nagy szeretetben, szabadságban teltek korai gyermekéveim. Úgy éltem, mint egy kismadár. Énekeltem, táncoltam, naphosszat játszottam. Oda mehettem, ahová a kedvem tartotta. Vasárnap délutánonként a határban, szőlősökben, erdőkben, réteken, a halastónál barangoltam társaimmal. Tudtam, hol érik az első cseresznye, hol nő a sóska, merre nyílik az ibolya, a gyöngyvirág. Ismertem a falu minden lakóját, mindenkinek előre köszöntem, meg-megszólítottam őket, ők is megkérdezték, hogy vagyok, hová megyek. Messziről felismertem, hogy kinek a lovai trappolnak az úton, nevükön szólítottam az utcánk valamennyi kutyáját. Az enyém volt a világ! Ha közvetve érintettek is mindazok a fájdalmas történések, amelyekkel a felnőttek szembesültek időről-időre, a faluban maradt svábság és a „régi magyarság” izzó gyűlöletével, az ötvenes években a beszolgáltatással, a kuláküldözéssel, a téeszesítéssel, a végrehajtásokkal – gyermeki tudatlanságom egy ideig megóvott ezek tragikus megélésétől. Éltem hát boldogan, gondtalanul, hatalmas érdeklődéssel figyeltem a körülöttem zajló életet, és türelmetlenül vártam, hogy végre nagy legyek. Egy időben – tehenünk nem lévén – idős rokonunkhoz, Kati nénihez jártam tejért. Többnyire még fejés előtt érkeztem és minden este végignéztem a ceremóniát. Kati néni a széles vályúba nagy öl szénát tett, azután megmosta a tehén tőgyét, majd a duzzadó csecsekből sajtárba csurgatta a vastag tejsugarakat. Miután a sajtár megtelt, megtöltötte az én kannámat is és indulhattam haza. Egyik este hogy, hogy nem, véletlenül felrúgtam a már megtöltött tejeskannát. A szép fehér tej szétfolyt a szalmával behintett téglaburkolaton. Kati néni hangosan szitkozódni kezdett, befutott a házba, sót hozott, szertartásosan rászórta a tejtócsára, izgatott fúj-

30

tatással furcsa szavakat mormolt. A rémülettől meg se mertem moccanni, tágra nyílt szemekkel, dermedten bámultam a trágyalével elvegyülő fehérséget. Az öregasszony lassan lehiggadt, újra megtöltötte a kannámat s dohogva, oktatgatott: –  Te butacska, te! Erőst megejesztettél. Ha a földre leömlik a tej, éjjel eljő a küldött béka s felszípja, a tehen nem ad többet, s oda lesz a drága tej. Azé' kellett megsózzam! Imádkoztam Szent Antalhoz es, hogy segéljen meg. Ő mindig megsegél, csak kell kérjed. Azután, hogy nagy felindultságát csillapítsa és hogy engem is eligazítson a „tisztáta­ lanyok" kérdésében, mesélni kezdett. – Hallod-e, leánkám? Odahaza Bukovinában erőst jártak a tisztátalanyok, vótak lüdércek, amelyikek a szerelmeseket megkésértették. Alyanyok vótak, mint egy fényes kötőrúd, mentek az égen. Osztán béereszkedtek a kürtőn, de a kócslikon es bé tudtak menni. Ott osztán legény vagy leján képbe szerelmeskedtek avval, aki belé vette az eszit valakibe. Boszorkányok es vótak, úgy es mondták nekik, hogy szépasszonyok. Egyet én es üsmertem, úgy hítták, hogy Zózimásné, a hadiki kovácsnak vót a felesége. Ők es ott laktak a falunkban, Hadikfalván, nem messze tőlünk. Mindenki tudta, hogy szépasszon, egészen essze vót nőve a szeme szőre. Nyergelgette éjszakánként a legényeket, há. Na, osztán reafizetett, mert egy éjen megfogták s megpatkolták. Összerándult a gyomrom ijedtemben. Az én szemöldököm is össze volt nőve. Nannyó a fülem hallatára is, többször mondta édesanyámnak:  –  Maris, te! Ügyeljetek a leánkára, mer' egyszer elragadják a szépasszonyok, osztán ő es szépasszon lesz! Na, ez hiányzott nekem! Máris a tenyeremben éreztem a patkószegek szúrását. A felvilágosítás úgy elhúzódott, hogy a nap már régen leszentült, ahogy akkoriban mondtuk. A csillagos ég teljes pompájában ragyogott, amikor Kati néni kapuján kiléptem. Jó másfél kilométernyire laktunk, a falu másik felén. Először nagy bátran lépegettem, de aztán egyre jobban kezdtem félni. A képzeletem egyre vadabbul működött, látni véltem az égen úszó lüdérceket. A járdán elém lapcsogó, dülledt szemű varangyokról már világért se hittem volna el, hogy közönséges békák. Az evangélikus templom mellett, a susogó jegenyék lombjai közt feljajduló madarak, a toronyban kuvikkoló baglyok szinte kirekesztették az eszemet. Az út utolsó szakaszát futva tettem meg. Már nem törődtem azzal, hogy kilötyögtetem a tejet, csak rohantam kétségbeesetten. Ziláltan, elfehéredve estem be az ajtón.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/1  

A TARTALOMBÓL: Békéscsaba 2017; Simoncsics János: Erdélyi kalandozások (I. rész); Szabó Kata: A magyar folk története; Jávorszky Béla Szilár...

folkMAGazin 2017/1  

A TARTALOMBÓL: Békéscsaba 2017; Simoncsics János: Erdélyi kalandozások (I. rész); Szabó Kata: A magyar folk története; Jávorszky Béla Szilár...

Advertisement