Page 33

MIGRÁNS BLUES

A Budapest Ritmo Fesztivál Bartók-források címen megtartott nyitóestje és a fesztivál zárónapja; Müpa, 2016. október 13. és 16. Azt hiszem, jobb nem kerülgetni a témát. Ma Magyarországon világzenei fesztivált rendezni egyenlő azzal, hogy fejest ugrunk az aktuálpolitikába. A világzene pontosan annak a szimbóluma, ami ellen népszavazást tartott az ország vezetése: a kultúrák népvándorlásból fakadó évezredes keveredése talán éppen azokban a zenékben érhető tetten ma leglátványosabban, amelyek a Budapest Ritmo Fesztiválon megszólaltak. A tavalyi WOMEX (világzenei vásár) után a Hangvető egy kevésbé piacjellegű, a bemutatkozáson túlmutató, közel harminc koncertből álló (és akkor még a szakmának szóló napközbeni workshopokat nem is számoltuk) fesztiválra hozott el olyan produkciókat, amelyek azt reprezentálják, hol és hogyan áll ma a világzene; ezáltal pedig közelről élhettük át azoknak a régióknak a problémáit is, az ott élők érzéseit, amelyekről hónapok óta láthatjuk, hallhatjuk, olvashatjuk a híradásokat. Ahogy a világzene fogalma folyamatosan alakul, újra és újra át kell értékelnünk, ezért nehéz lenne pontosan megmondani, mit jelent. Idén például azt a szentenciát szűrtem le, hogy „világzene az, amiben a művelői kétkedés nélkül hisznek”. A másik, új keletű tanulság: a műzenei, artisztikus jelleget felerősítve egy színházias műfajnak tekinthető show-hoz is nagyon jó alapanyagot nyújthat a folklorista megközelítés: a megnyitó ez utóbbihoz köthető. 2011-ben a Hungarian Heartbeats című programmal indult a koppenhágai WOMEX, ide vezet vissza a világzenének ez a részben szcenírozott, tematikus estté szerkesztett új műfaja. Bartók Béla az év eleje óta különösen aktuális, lejártak a szerzői jogok, egyre többen nyúlnak műveihez, a következő időszak jó eséllyel a mai alkotók Bartókhoz fűződő, ám eddig ki nem bontakozott kreativitásáról fog szólni. A fesztiválszervező Hangvető megérezte, hogy a „Bartók-forrásokat” illetően már most volna mit felmutatni, és – mivel kevésbé van hagyománya megnézni, hogy a zeneszerző által a műveiben megkomponált gyűjtött anyagok milyenek lehettek eredeti formájukban (például Jánosi együttes; Muzsikás), illetve mi történhetett volna velük egy másik fejlődési pályán – egy büszkén csillogó transzpa-

renst felmutatva adta meg a fesztivál alaphangját. Az est főszereplője Bognár Szilvia énekes, Balog József zongorista és Zalai Antal hegedűs, valamint az Ifjú Szivek Táncszínház a Felvidékről, a Vujicsics Együttes, a Söndörgő és a Buda Folk Band volt. A Söndörgőben játszó testvéreket a Vujicsicshoz is kötik rokoni szálak, a Buda Folkban pedig olyan srácok is játszanak együtt, akiknek szülei még a Muzsikásban voltak tagok, ám az egyértelmű kapcsolatokon túl az is kiderült, hogy Bartók zenéje, annak eredendő forrása önmagában milyen erős kötőanyag. Bognár Szilvia nyitó szólószáma után Balog és Zalai az I. hegedűre írt rapszódiát játszották, amelyben megjelenik az énekes felvezetésben elhangzott egyik dal is. A Liber Endre által szerkesztett kétrészes műsor mind sűrűbb szövetet alkotott: a klasszikus hegedű–zongora duókat követő világzenei számok rendszerint abba az állításba ágyazva implementálták a bartóki témákat, hogy miközben a tiszta magyar zene eltűnőben van, születik helyette valami más, ami ugyanúgy nevezhető magyar zenének, csupán a forrásokat tekintve szélesebb a merítési közeg. A Bartókhoz való viszony deklarálása azért bizonyult nagyszerű húzásnak, mert mostantól tényleg van lehetőség hozzátenni az életműhöz, és továbbfejteni, ráeszmélni arra a korszakos nagyságra, amely a gyűjtések megkezdését követő 110 év után is újabb és újabb generációkat motivál úgy, hogy egy ilyen vibráló közegben csak kapkodtuk a fejünket a megerősödő új hangok és az elképesztő hangszeres teljesítmények hallatán. Ezt követően a zárónapot tudtam végigkövetni, amikor is a világzene egyik legmagasabbra értékelt sztárja, a Mauritániából érkező Noura Mint Seymali énekelt zenekara élén és játszott ardinon, a nyugat-afrikai régió egyik hárfacsaládba tartozó hangszerén; bár ott inkább a kora és nem a hárfa a hangszercsalád referenciája. Mondhat-

Megjelent az Élet és Irodalom LX. évfolyam 42. számában, 2016. október 21-én. Betűhív közlés a hetilap szerkesztőségének szíves engedélyével.

nánk, hogy aki a Tinariwent vagy a Tamikrestet hallotta, az hallotta Seymali zenéjét is, de a sivatagi blues (ami egy rossz megközelítésű elnevezés) örvénylően ránt magával, és ha már belül vagyunk, a részleteket is meghatározóbbnak, egyedinek érezzük, már-már érteni véljük a tamasek nyelven dalban elmondott történeteket. A Müpa előtt felhúzott sátorból a Fesztiválszínházba haladva még éppen elcsíptem a könyvesbolt melletti részen a lengyel Kapela Maliszów családi trióját. Karolina Cicha határátlépő muzsikája jutott eszembe, több, de jellemzően lengyel, az archaikus hanghoz jobban ragaszkodó népzenei forrással és egy tehetséges hegedűssel megtámogatva, miközben a váltóritmusok tartották éberen a figyelmet. A Szalóki Ági–Lakatos Mónika–Pandzarisz Dina-felállás egy frissen alakult énektrió ígéretét hordozta magában, de hárman közösen alig énekeltek. A magyar, az oláh cigány és a szefárd zsidó dalok külön-külön, az egyes énekesekhez voltak hozzárendelve, nem jött létre az a szimbiózis, amit előzetesen várhattunk, mintha az ígéretes koncepciót nem sikerült volna végigvezetni. Azonban a kísérő zenekar és az énekesnők ezen az út végére nem érő kiránduláson az elementáris erejű előadással végül elnyomták a hiányérzetet. A nap igazán megosztó, legzajosabb és végül az űrbe katapultáló zenéjét a kolumbiai Meridian Brothers adta. A bulihelyszínnek kitűnő sátorban éjszaka 1 után láthatóan összegyűlt az itthoni rajongói mag és a némely Tarantino-filmbe is beillő freak show a furcsa tagokkal, az elhangolt hangszerekkel, torzított énekhangokkal, a cumbia tördelt ritmusaival meglehetősen szürreális képet festett arról, hogy a világzenének hol van most a széle. Ezt a hangulatot a korábban fellépő cirkuszi klezmert játszó dán bolondok, a Mamesh Babegenush is hozta fúvós alapokon; és ha belegondolunk, hogy ott volt még a bosnyák fadót, az elmúlt harminc év délszláv fájdalmait magában hordozó sevdah-t éneklő Amira Medunjanin, a szenegáli gitárossal lepacsizó norvég női fagyos szentek, az Offroad vagy a dalmát polifon éneklés hagyományát ápoló férfikar, a Klapa Reful, arra jutunk, hogy ennek a tetszetős sokszínűségnek az elfogadás, az odafordulás, a befogadás alapfeltétele, ami nélkül a világzene nem létezne. És a világ sem. Végső Zoltán

33

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2016/6  

A TARTALOMBÓL: Molnár Péter: „Górale, górale”...; Virágvölgyi Márta: Vonós népzenei hagyományaink IV.; Kocsis Rózsi: A forrószegi táncon; Sz...

folkMAGazin 2016/6  

A TARTALOMBÓL: Molnár Péter: „Górale, górale”...; Virágvölgyi Márta: Vonós népzenei hagyományaink IV.; Kocsis Rózsi: A forrószegi táncon; Sz...

Advertisement