Page 23

Városi néprajz, vagy kultúránk legmélyebb rétege? Beszélgetés Kunkovács Lászlóval Kunkovács László Kossuth-díjas fotóművész és néprajzkutató az életét tette fel arra, hogy az eredeti észjárását követve, gyakran járatlan utakon bolyongva, megragadja és megörökítse, ami a fotográfia eszközeivel bemutatható. Másfélszáznál több hazai és tizenhét, külországban megrendezett néprajzi-kultúrtörténeti fotókiállítása mellett sorban megjelenő kötetei is bizonyítják, hogy a saját útját járó alkotó embert nem lehet legyűrni akkor sem, ha szeme romlása miatt már a saját képeit is „csak fejben” látja. Mert ott dől el minden, fejben! – Az Ön munkássága szorosan kötődik a paraszti világhoz, ehhez a kihalásra ítélt életmódhoz és az ezzel kapcsolatos világlátáshoz. Mennyire meghatározó ebben a gyermekkor? – Bár falun születtem, de nem kunyhóban. Apám iskolaigazgató volt, aki az Ethnographia folyóiratot is járatta. Szerintem nem minden múlik azon, hogy honnan jöttem, hiszen akkor a hajdani osztálytársaimnak is hasonló életműve lenne. Kiskoromtól nem múló kíváncsiság élt bennem. A Rákosi-korszakban megnyomorítottak minket, mert volt öröklött földünk. Kitűnő bizonyítványom ellenére mindenütt gáncsolták a továbbtanulásomat. Kerülőutakat kellett bejárnom, de azokból is sokat tanultam. Már csak azért is, hogy ne Rákosi Mátyásnak legyen igaza, hatvanöt éves koromban doktorátust szereztem. A disszertációm címe: A fényképezés mint kutatási módszer. Etnofotó, vizuális antropológia. Az építészet archaikus rétege. Ebből az anyagból lett a három kiadást megért Ősépítmények [2001, 2002, 2014] című könyvem. Már szegedi főiskolás koromban sokirányú kulturális életet éltem és rengeteget könyvtáraztam. Pedagógus lettem, és szándékosan a tanyavilágban kezdtem tanítani, egy Klebelsberg-féle épületben. Kisdiákjaim tisztalelkű, szeretnivaló emberkék voltak. – Azért csak jelentett valamit a későbbiekben a „földközelben” megszerzett tapasztalat! – Hogyne! A Körösök vidékén nőttem fel, s amikor nagy volt a szükség, megesett, hogy egy héten ötször ettünk halat, mert a kiskomámmal bármikor meghoztunk an�nyit, amennyivel jóllakott a család. Sokféle módját ismertük a halfogásnak – horoggal, tapogatóval, puszta kézzel. Ez ma már néprajz. Amikor az ártéren, a kubikgödrök minden áradásnál megteltek vízzel, mi tudtuk, melyikből mikor és hogyan lehet kifogni a zsákmányt. – Egy mai gyereket lehet, hogy nyakon csípnének és megbüntetnének ezért. – Három halászcsalád is élt a faluban. Tudták-látták, hogy mi, gyerekek kifogjuk a magunkét, de soha nem volt egyetlen rossz

szavuk sem. Jut is, marad is, gondolták. Csodás birodalom a holtágaktól szabdalt vidék! Szerencsére még nem ismertük a televíziót. Más irányban meg, elhagyva a faluszélet, ott kezdődött a kiterjedt tanyavilág. Vadóc barátommal minden szabadidőnket a határban töltöttük, hacsak nem volt ítéletidő. A paraszti élet is a szemünk előtt zajlott. – Kanyarodjunk kicsit vissza! Miként lesz valaki tanítóból újságíró és fotográfus? – Egyéves tanítás után rögtön fölvettek a Magyar Távirati Irodához. Tegyem hozzá: már diákkoromban írogattam, és sikereket értem el országos fotópályázatokon. Elvégeztem az újságíró-iskolát, és olyan rovathoz kerültem, ahol nem fotóriporterek, hanem fotótudósítók voltunk, tehát magunk kutattuk fel, fotóztuk és írtuk meg az anyagainkat. Itt szereztem riporteri rutint. Éltem a lehetőséggel, hogy megismerjem az ország minden zegét-zugát. Elkezdtem la-

poknak is dolgozni. Később az MTI-nél kineveztek rovatvezetőnek és művészeti szerkesztőnek. Az utóbbi státuszt hagytam ott, hogy szabadúszó lehessek. Sokan bolondnak néztek, mert nem értették, miért választottam az egzisztenciális bizonytalanságot. Nem volt más lehetőség, hogy egész emberként foglalkozzak azzal, ami az életművem lett. Amit így létrehoztam, sokak szerint egy iskola. De hogyan lehetne iskola, ha nincsenek tanítványaim, mert nem kaptam lehetőséget a tanításra? Rengeteg előadást tartottam, és ezeknek nagy sikere volt, de más, ha mindez iskolai keretek között történik. – El sem tudom képzelni, milyen lehet fotóművészként meg- és túlélni azt a brutális látásromlást, amivel Ön küzd, miközben cikkeket ír, könyveket szerkeszt és előadásokat tart... – Ezelőtt hét évvel hirtelen vesztettem el a látásom kilencven százalékát, és azóta is romlik. Arcokat nem ismerek fel, a lépcsőt

Vesszővarsa, milling és halaskosár (Tokaj, 1988) – fotó: Kunkovács László

23

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2016/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: Ha ő nem lett volna... (Kallós Zoltán 90 éves); P. Szabó Ernő: Kallós Zoltán világának gazdagsága; Hetényi Milán...

folkMAGazin 2016/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: Ha ő nem lett volna... (Kallós Zoltán 90 éves); P. Szabó Ernő: Kallós Zoltán világának gazdagsága; Hetényi Milán...

Advertisement