Page 20

A hagyományos táncok új szerepe a magyar színházban Ez a cikk egy hosszú kutatás és egy terjedelmes doktori munka részeredményeit csupán csak vázolhatja. Számos (fogalmi, társadalomtudományi és történeti) probléma nem kerül részletezésre. A szerző, Lelkes Zsófia teljes doktori (PhD) értekezése – egyelőre német nyelven (Der Bühnenvolkstanz im ungarischen Theater 1945–1989) – hozzáférhető az alábbi oldalon: https://dea.lib.unideb.hu/dea/handle/2437/212279. A szerkesztőség (ismételten) köszönetet mond Korniss Péter fotóművésznek, aki a cikkhez tartozó képeit a folkMAGazin számára kiválogatta és rendelkezésünkre bocsátotta. „Igen jó táncprodukciót láthatott a néző a Madách Színházban” – állapította meg Körtvélyes Géza közel fél évszázada a Magyar Nemzet hasábjain (1971. május 14.). 1971. május 9-én mutatta be a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese új, háromrészes műsorát, vasárnap délelőtt tíz órakor, a Madách Színházban. A délelőtti programot Szigeti Károly Mese a játékkatonáról című táncjátéka (zene: Gulyás László) nyitotta, majd Novák Ferenc táncdrámája (Dózsa, zene: Daróci Bárdos Tamás) következett. A fajsúlyos felütést olvasva utólag azt gondolhatnánk, hogy a néző (a kritikus), kellően elfáradva két elgondolkodtató táncmű után, székébe süppedve, megadva magát a hátralevő, szokásos esztrád lágy hullámainak, emésztette a látottakat. Nem így történt: a táncműsor dramaturgiai tetőpontján, a befejező harmadik részben debütált a Tíz magyar néptánc című produkció (koreográfusok: Györgyfalvay Katalin, Novák Ferenc és Szigeti Károly, zene: Daróci Bárdos Tamás és Gulyás László). A címek – például Lakodalmas, Pásztortánc, Verbunk – nem ígértek nagy újdonságot. Körtvélyes szerint mégis ez volt „az elmúlt évek legjelentősebb magyar néptánceseménye”. „Szembeszökő ezúttal”, folytatja Körtvélyes, hogy „nem az ismert és szokásos derű, vidámság és oldottság, hanem a szikár paraszti pásztorélet és múlt [...] tört át ezekből a számokból”. Gantner István, a Néphadsereg egykori táncosa húsz évvel később ugyanerről a produkcióról így nyilatkozott: „A Tíz magyar néptánc nem gyöngyösbokrétás ihaj-csuhaj és nem trágyaszagú, mezítlábas folklórműsor lett. A feszesen megkomponált, gonddal kivitelezett számokból színházi élmény született. Azért hatott akkor döbbenetes erővel, mert mind a tíz szám mély gondolatiságot tükrözött, visszafojtott indulatokat sugárzott.”. (Kiemelések

a szerzőtől, in Eszéki, 1993: 28.)

A kiemelt idézetekből is érezhető, hogy mind Körtvélyes, mind a szereplő Gantner arra törekszik, hogy leszámoljanak az előítéletekkel, a Tíz magyar néptánc-ot a hazai kulturális, színházi közegben a megszokottól eltérő módon, a komoly műfajok között pozicionálják. Körtvélyes érezhetően az öt-

20

venes években a népi együttesektől megszokott üzemi vidámságot helyezi Novák, Szigeti és Györgyfalvay látásmódjával szembe. Gantner a kilencvenes években rögzített interjúban ennél tovább megy, és a Gyöngyösbokréta, ugyanakkor az autentikusság (nála érezhetően mint amatőrség) ellenében is igyekszik megfogni a produkció lényegét: a színházi élményt. A Tíz magyar néptánc a hetvenes évek elején, egy perccel a táncház robbanása előtt, az amatőr táncos és színházi mozgalmak virágzásának csúcsán született egy professzionális együttesben – valahol félidőben a néptánc új kulturális pozíciójának kialakulásakor. Az alábbiakban a néptánc színházban és kulturális mezőben betöltött szerepének változását vizsgáljuk röviden, az amatőr színházi mozgalmak segítségével. A néptánc mint színpadi műfaj értelmezése összetett feladat. Egyrészt jelent színpadi műfajt, tehát nem tárgyalható az adott kortárs magyar színházi szituáció (konvenciók, intézményes háttér stb.) ismertetése nélkül. Másrészről, a néptánc (illetve a népi tánc) mint fogalom közel egy évszázad különböző, olykor egymásnak ellentmondó kulturális, társadalmi szerveződéseit összegzi – azaz túlmutat a színpad avagy a színház keretein. Harmadrészt több szállal kötődik a hagyományos paraszti közeg tánckultúrájához. A fogalom adott időbeni értelmezéséhez meg kell értenünk, hogyan változott a színpadon mutatott tánc és a megélt közösségi, hagyományos paraszti tánckultúra viszonya, és ez mennyiben befolyásolta a koreográfiát, illetve az előadás fogadtatását. Tánctudományi közhely, hogy a tánc művészete illékony. Akár egy jól dokumentált premier vagy nevezetes előadás rekonstruálása is csak konstrukció, melyet maga az elbeszélt történet, illetve annak választott szemszöge is alakít. A Tíz magyar néptánc című produkció értelmezéséhez ez a dolgozat a színházi perspektívát választotta. A táncházmozgalom ma aktuális, sokak által megírt történet, születtek visszaemlékező vagy feldolgozó művek is mind a revival, mind a tematikus néptáncfeldolgozások történetéről, ám ezek többnyire a társadalmi vagy néprajzi, és nem színházesztétikai szem-

pontból foglalkoznak a hetvenes évekkel. Pedig, ha a néptáncmozgalmat elhelyezzük az 1956-s forradalmat követően átformált színházi rendszerben, sokat nyerhet nem csak a színházi, hanem maga a néptáncos szakma is. Mindenekelőtt tisztázható, hogy a néptánc(ház)-mozgalom nem elsősorban árvalányhajas, kócsagtollas, bokázós műromantikával hódította meg először egy generáció, később egy társadalom szívét, hanem valós kulturális alternatívát, élhető identitást kínált a paternalista, és ne felejtsük, diktatórikus kádári politikai rendszerben. 1956-ot követően, párhuzamosan a meginduló leszámolásokkal, Kádár felálló aparátusa több okból is az addigi, Rákosi-Gerő-Farkas-Rajk fémjelezte korszak újragondolására kényszerült. A sztálinista korszakban, a Szovjetunióhoz hasonlóan, egy erősen központosított és hierarchikus kulturális rendszert hoztak létre. A hierarchia csúcsán az ún. komoly műfajok, opera, a szimfonikus zene, a prózai színház (dráma) álltak, utánuk következett a balett, kabaré s végül az esztráddal egy szinten a népi tánc. Ez a ki nem mondott, le nem írt hierarchia a fizetésekben egyértelműen tükröződött. Egy 1958-as minisztériumi lista szerint négyféle fizetési kategória létezett (A-D). A néptáncosok a varietével, táncdalénekesekkel és versmondókkal tartoztak egy kategóriába. Míg Seregi Lászlónak néptáncosként 100-120 Ft ítéltetett, addig Eck Imre 800 Ft-ot, Latabár Kálmán 1000 Ft-ot, Ferencsik János viszont 3000 Ft-ot vehetett fel „hakniért”. (Ld. Ma-

gyar Országos Levéltár [MOL] IXI-I-4-ff. 4d. 110781/58.10.01. és 110.395/1958. De a néptánc előnytelen kulturális helyzetére utal Novák Ferenc sommás, sokat idézett megjegyzése a majálisokról és szocialista avatásokról is, azaz amikor a WC ünnepélyes átadásához leraktak néhány deszkát és rázavarták a népi táncosokat.) A teljes színházi paletta csak a fő-

városban volt közvetlenül elérhető. Vidéki városok, főleg amelyek nem megyeszékhelyek voltak, csak tájoláskor kaphattak változó színvonalú ízelítőt a különböző zenés és prózai műfajokból. A zenés színház területén már a harmincas években megindult egyfajta koncent-

folkMAGazin 2016/4  

A TARTALOMBÓL: Szávai József: Bosnyákok; TÁNCHÁZAK, TANFOLYAMOK, FOLK-KLUBOK; A Népművészet Ifjú Mesterei 2016; A Népművészet Mesterei 2016;...

folkMAGazin 2016/4  

A TARTALOMBÓL: Szávai József: Bosnyákok; TÁNCHÁZAK, TANFOLYAMOK, FOLK-KLUBOK; A Népművészet Ifjú Mesterei 2016; A Népművészet Mesterei 2016;...

Advertisement