__MAIN_TEXT__

Page 19

Thomas Wolfe: Egy vasárnap Mezőkövesden 1928. november 12., hétfő este Thomas Wolfe, az amerikai irodalom egyik bőbeszédű, fegyelmezetlen óriása (a szó testi értelmében is) a századfordulón született Ashevilleben, egy déli államban s harminchét éves korában ölte meg a tuberkulotikus eredetű agyhártyagyulladás. Wolfe, akárcsak F. Scott Fitzgerald, az első világháború kohójában kiformált nemzedékhez tartozott, de mivel mindketten korán elpusztultak, optikailag úgy hatnak, mintha áthidalón Sinclair Lewis és O’Neill Nobel-díj nyertes idősebb nemzedékét a hasonlóképpen Nobel-díj nyertes s velük körülbelül egyidős Faulknerhez és Hemingwayhez kapcsolnák. E nagyhatású „beérkezettek” közé ékelve a fiatalon elhunyt s egymástól nagyon elütő két író most kezd feltámadni az átmeneti feledésből, könyveik újra megjelennek, Wolfe-ot a „Nagyvilág” áprilisi számában Örkény István mutatta be Magyarországon egy elbeszéléssel. Leveleit idén adták ki Angliában s alaktalan regényeivel szemben mindmáig tartózkodó angol kritika ebben a sírontúli jelentkezésben köszönti legemberibb művét. S a műből Mezőkövesdről szóló levelét emeli ki legjobban. Wolfe, mint ismeretlen fiatal vándorember 1928-ban pár napot töltött Magyarországon s abból fél napot Mezőkövesden. Jóformán egy szót sem tudott magyarul s úgy el volt veszve, mint mondjuk egy magyar ember, ha hirtelen letennék egy koreai faluban. S a vasárnapi látvány, átmeneti csodálat után, kirobbantotta belőle a botránkozó puritánt, aki mindenütt, mindenben bűnt szimatol. De micsoda szeme volt ugyanakkor! Ez aztán nem a Gyöngyösbokréta idegenforgalmi kirakata. A vadidegen világba vetett s szertelenül elfogult lángész nyelvtudás nélkül is pár óra alatt felméri a nép hagyományos, de bomló értékrendjét, a különösben felfedezi az ismerőset s tekintetének villamostűjével Mezőkövesdet eltéphetetlenül hozzáölti a hazai Asheville-hez. Wolfe Budapestről írta beszámolóját nagy szerelmének Amerikába; a leveleket a Heinemann-cég adta ki. (Cs. Szabó László) * a hiábavaló volt egész eddigi utam s édes-keveset kezdhetek vele, alighanem kis híján mindenért kárpótol, amit az utolsó két napon láttam, nem esetleges okulásomra, hanem an�nyi mesélnivalót ad számodra... Tegnap reggel hatkor felköltöttek a szállodában s kimentem a Keleti pályaudvarra. Hétkor elindultam egy gyorsvonaton Mezőkövesd felé, mintegy száz mérföldre innen. Még nem tudom, merre jártam, mert indulás előtt elfelejtettem megnézni a térképet s annyira elbűvölt az emléke, hogy azóta se volt szívem megnézni. Gondolom, talán a bukaresti gyorsra ültem fel – mert a jegyszedő megkérdezte az állomáson, hogy oda megyek-e? – s Mezőkövesd kelet vagy délnyugat felé lehet Budapesttől. Szürke, nyirkos, ködös nap volt, amely Angliától Magyarországig s talán még tovább ránehezedik Európára az évnek ezen a táján. Nyomasztóan egyhangú volt a vidék. Budapest után egy darabig alacsony hegyek következtek, lehangoló dimbek-dombok; nyilván minden lehangolóan fest ilyenkor. De az út nagyobbik fele óriási sáros síkság, amely szétterül a végtelenig s belevesz a gőzőlgő, párás látóhatárba. Egyetlen termőföld az egész hatalmas Alföld, felszántott barna s ugaron hagyott zöld táblák váltogatják egymást; nyúlnak, nyúlnak a hosszú csíkok, ameddig csak ellát a szem. S növelik az ember reménytelenségét. Kevéssel tíz óra előtt értem oda; roppant sáros mezők övezték a sivár állomást. Először nem tudtam, merre van a falu – szétszórt házak rémlettek a messzeségben –, aztán nekivágtam egy sáros mezőnek. Sok parasztlegényke gyülekezett rajta, trombitaszó harsant, katonai alakulatokba álltak fel, kisgyerektől a tizennyolc-húszéves fiatalokig. Köröskörül tócsákba gyűlt az eső, nagy kövér libák és kacsák tocsogtak erre is, arra is, a sáros utcákon, a mezőkön s az ud-

H

Fiúk matyó népviseletben. Mezőkövesd, 1937. (fortepan.hu – 6869)

varokban. Kegyetlenül le voltam verve. Mind azon tanakodtam, mért kerülök én ide? Olyan kietlennek látszott a hely, valahol az Isten háta mögött; Oroszország lehet ilyen, gondoltam. De messziről harangszó kondult s asszonyok idevaló csodálatos viseletükben kisiettek az útmenti kicsi, fehér házakból. Végre kilyukadtam egy főutcába, legalább is annak néztem, nagy sárgödör volt az is, de valamikor kikövezhették. Balra fordultam, rossz irányba, el a falu szívétől s jó darabig mentem, mentem előre, amíg hirtelen az utolsó fehér házakhoz értem, s elém terült az óriási, ázott síkság, amelyen át a sáros út egyenesen a végtelenbe tartott. Rájöttem, hogy a legtöbb ember, akivel találkoztam, szembe igyekezett. Megfordultam s nagy sietve visszaindultam. Mindenki rám bámészkodott, összesúgtak, morcosan néztek, kuncogtak, a kisgyerekek rám vihogtak furi öltözetükben – New Yorkban egy is közülük megállította volna a forgalmat. Furcsa, komikus alaknak néztek a gyerekek, de egy cseppet sem volt furcsa nekik a férfinép hímzett kötényben, nevetséges kürtőkalappal a fejük búbján, sem az asszonynép, elképesztő ruhákban. Nemsokára feltűnt a templom, kicsi boltok mellett haladtam el. Bűnös egy hely, mondhatom – mind nyitva voltak a boltok s árultak – gondolom, az emberek egész héten dolgoznak s vasárnap tudnak leginkább adni-venni. Az utca a templomtérbe torkolt, ez volt hát a falu kellős közepe. Folyt az eleven vásár a gyümölcsös és zöldséges kofák körül, az emberek csoportokba verődtek, őgyelegtek s pletykálkodtak, akárcsak mifelénk a kisvárosokban. Egyenest a templomba tartottam, előbb azonban elláttam az egész vásárt sugdosnivalóval. Tömve volt a templom. Kívül az ajtókon, a hideg pitvarban, egymáson szorongó öregasszonyok mormolták a szertartás válaszait vagy a mocskos cementen térdeltek, az ajtók tövében. Bementem s az ajtó mellett álltam. A pap pompás ornátusban prédikált. Tele volt a templom, mondom, az oldalhajók, a padok s minden szabad hely. Az egyik padrészben együtt ültek a férjes as�szonyok, kúpalakú, fekete fejkendőben, sötét ruhában. Az öregemberek, nyilván a falu Vénei, a templom másik felében ültek, abban a csodálatos díszköpenyben, ami a legszebb holmik közé tartozik Magyarországon – mert amit errefelé láttam, nagyrészt inkább vad és különös nekem, semmint szép. Vannak képeim a csodálatos ruházatról a nagy könyvalbumban, amit vettem neked; császár abban a gúnyában minden ember. Rövidujjú, nagy darab, vastag és merev

19

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2016/2  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: Novák Ferenc 85 éves; Fehér Anikó: Emlékezés Járdányi Pálra; Hont Angéla – Káplár Gréta: Gyergyói családi ka...

folkMAGazin 2016/2  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: Novák Ferenc 85 éves; Fehér Anikó: Emlékezés Járdányi Pálra; Hont Angéla – Káplár Gréta: Gyergyói családi ka...

Advertisement