Page 34

TALLÓZÓ

P. V as J ános

rovata

Küzdelem a tánc és a muzsika ellen – II. Írta: Takáts Sándor (1926) Régi magyar szokás szerint, ha a lány megmátkásodott, táncolnia (főleg idegenekkel) nemigen volt szabad. Az 1604. évben történt, hogy Zrínyi Miklós (a költő nagybátyja) táncba hítta a mátkáját. A lány azonban nem akart táncolni. Erre Zrínyi erővel vitte őt, ezt kiáltván: „Hajrá asszonyom, mert az anyád nem parancsol immár.”. Úgy látszik, hogy ez a szokás még a XVIII. században is járta. Barkóczy Krisztina írja, hogy a férje alaposan megtáncoltatta az asszonyokat, de leányát és annak vőlegényét táncra csak szűkön vehették. „Az öregi ugrál – írja Krisztina asszony – s az ifjú ad jó példát.” (1711.) Ami a férfiaknak és az asszonyoknak egyetlen mulatsága és öröme volt, az a jámbor életű egyházi férfiaknak sehogy sem tetszett. Már a régi szent atyák és a zsinatok is erősen kikeltek a tánc-szenvedély ellen. Sőt akadtak már a klasszikus korban is írók, akik megvetéssel szóltak a táncról. Azok az egyházi írók, akik a tánc ellen küzdöttek, mindezt természetesen felhasználták. A körmendi Kódexben olvashatjuk például: „Pogány volt Cicero és ama nagy Plato, de még ezek is pökték, mert a táncolókról, mint jeles bakokról írásukban jegyezték, tudatlan bolondnak, oktalan állatnak a táncolót ítélték.”. Chrisostomos megbizonyította, hogy a táncolókkal a sátán is mindig együtt táncol! S ezt a véleményt sok későbbi író is osztotta. A tánc ellen küzdő XVII. századi írók aztán ezek nyomán a táncosról imígyen írtak volt: „Mintegy Kain szemmel pillogja a más feleségét. Ha nincs tapogatás, ott az asszony durcás, sőt jókedvnek sem tartja, de hunyorgatással s ölel-kapcsolással kedves táncát járja. A táncos eszétől fordult, ugráló vadkecskévé teszi magát. A bakok e cimborája a latrok játékit járja, derekát lógatja, fejét s nyakát rázza, mint rossz lovú talyigás, süvegét konyára a fülére vonja; szemei villognak, mint a vízbe hullt lónak, száját tátogatja, hajja-hujját kiált és hop-hajját; ugrik, igen topog, csuszál s hányja lábát, mintha tolna gályát, karjait csóválja, pajkos az ő munkája. Mint ringyos fársángosnak kezi csattognak... és sok rossz ember nézi őt; kacagnak néki, mint bécsi bolondnak.”. Táncbéli bolondság – írja az egyik vers-szerző – bizony az ördögtől, mint förtelmes dögtől jöve közénk. Ezért tehát: Nem tiszta emberek, sőt rút fertelmesek, Kik más feleségével Avagy leányzókkal táncot járnak roppal. Örülnek Luciferrel. Ördögnek áldozván, Istent megutálván Élnek íly veszettséggel. A protestantizmus terjedésével a rideg és szigorú erkölcsi felfogás kapván lábra, a prédikátorok mindig hevesebben és hevesebben keltek ki a tánc ellen. És a „mennydörgés e fiai”, ahogy a prédikátorok nevezték magukat, kegyetlenül ostorozták és tilalmazták a táncot. Szerintük fajtalan tánc volt az, ha a férfi nővel járta s átkot mondottak azokra, akik a tánchoz muzsikálnak, s akik a táncot ropják. A prédikátorok ilyetén felfogását a táncról a törvényhatóságok is osztották. S így megkezdődött a kegyetlen harc a muzsi-

34

ka és a tánc ellen, s folyt két századon át. De a hosszú küzdelemből a tánc került ki győztesen! A kor szellemét erősen jellemző ezen harc nem érdektelen. Nem lesz hát fölösleges egyet-mást elmondanunk róla. A jó prédikátorok tanítása szerint „az ördög tojta, az ördög ülte, az ördög költötte ki a táncot; az ő találmánya, az ő munkája, hogy a bűnt ezáltal szaporíthassa. Azért, ki táncos, az ördögöt követi, mint lator ifjú agg eb-atyját!” A jámbor prédikátorok szerint a magyaroknak tánciskolára nincs szükségük, mert a szatirusok megtanítják őket a táncra. De meg külön ördögök is vannak e célra. Ilyenek például a táncra indító ördögök, a táncot kedveltető ördögök stb. Hogy ez így volt, azt maga az ördög is elismerte. Ugyanis, mikor őkegyelme a táncoló párokat szemlélte volna, imígyen szólott volt: „Ezek az én pokolra való kecskéim, azkiket én ugráltatok!”. Gyulai Mihály prédikátor uram 1681-ben egyik munkájában (Fertelmeskedő és bujálkodó tánc jutalma) húsz súlyos bűnt sorol fel, melyek szerinte minden táncolóban megvannak. Ugyanő imígyen korholta nemzetét: „Addig táncolátok, ugrálátok ti táncos magyarok, dicsőségit országtoknak jaj! elhullattátok!... Isten haragjának tüze ma is lobog ellenünk, mert a tánc, ez a sok bűnökkel ocsmány vétek uralkodott, uralkodik is mai napig köztünk.”. Egy másik prédikátor (Pathai János uram) a Tánc felboncolása című munkájában az ó- és újszövetség könyvéből bizonyította be, hogy pokolbeli ördögnek nincs hathatósabb eszköze a táncnál a pokolnak megtöltésére. Bár a jámbor életű papok haragjukban derekukat a táncolók ellen fordították, bőven kijutott abból a szegény muzsikásoknak is. Mert hát miként a szél az ingó nádat és a hajlongó kákabuckát, úgy indította a muzsika is az embereket tobzódásra, táncra, éneklésre. Azok tehát, akik a bűnök gyomlálását és a virtusok plántálását tartották életük céljának, a „vigasságtevő szerszámoknak” is hadat üzentek. A szegény muzsikásoknak tehát volt mit hallaniok! A jámbor tanítók szerint ugyanis a muzsikás éppoly nagy bűnös, mint a táncos. Annyival jobb az egyik a másiknál, mint a sátán az ördögnél, a kutya az ebnél! A letűnt századokban nálunk is, meg külföldön is a tánc közben énekeltek is. Rendesen az úgynevezett virágénekeket (szereleménekeket) dalolták. Természetesen a papok a szereleménekek ellen is erősen kikeltek. Bornemissza Péter már a XVI. században erősen kárhoztatta azokat, akik „virág- és szereleménekek hallgatására: lant, síp, trombita, dob, hajahujára és temény csácsogásokra adják magukat.” Pázmány Péter is ilyenformán prédikált: „Undok virágénekeket irkálnak – úgymond –, melyeket mind gyermekek s mind leányasszonyok kordéra tudnak... Akik szerzik, akik éneklik a virágénekeket, országos kerítők, közönséges kutakat mérgezők.”. Szegény, ártatlan virágénekek, aligha érdemeltétek meg ezt a dorgálást. Hiszen a legerkölcsösebb és legvallásosabb főúri családok lányai és ifjai is énekelték ezeket. Az udvarlás is jobbára a virágénekek küldözgetésével folyt az udvarokban. Bár minél több maradt volna ránk ezekből! Hiszen a régi magyar költészet gyöngyei azok legnagyobbrészt. S ha kútmérgezők lettek volna, nem tanították volna azokra a legelőkelőbb családok

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2016/1  

A TARTALOMBÓL: Bata Tímea, Tasnádi Zsuzsanna: Egy százéves kutatói hagyaték; Szarvas István: „Ó, áldott Szűzanya!”; Sándor Klára: A soha meg...

folkMAGazin 2016/1  

A TARTALOMBÓL: Bata Tímea, Tasnádi Zsuzsanna: Egy százéves kutatói hagyaték; Szarvas István: „Ó, áldott Szűzanya!”; Sándor Klára: A soha meg...

Advertisement