Page 24

S

XXI. századi végvárak kapitányai és vitézei a Felvidéken

oha nem értettem azokat a pólókat, amiken a felszabdalt történelmi Magyarország ábrája mellett felirat hirdeti, hogy „Magyar vagyok, nem turista!“ – rovásírással is, hátha valaki csak azt tudja elolvasni. Azután, évekkel ezelőtt, amikor Szlovákia várait, vidékeit utaztuk körbe a párommal, újra láttam az akkor még ép krasznahorkai várban egy igazi „ősmagyar“ család gyermekeinek pólóján a feliratot, és akkor megértettem, hogy az üzenet a mai országhatárokon túli területeken élő nem magyaroknak szól. Azaz: „hazajöttem, mert az enyém lenne, ha...”. Idén elkezdődött az I. világháború kitörésének századik évfordulóját „ünneplő“ emlékezéssorozat, amely fájdalmas igazságokat tartogat ránk nézve. Száz év telt el, és még mindig fáj „Trianon”, függetlenül attól, hogy éltünk-e akkor vagy sem, hogy érint-e minket személyesen vagy sem, hogy felveszünk-e ilyen pólókat vagy sem. De élni kell! Akkor is kellett, most is kell, határon belül is és kívül is, a jelenben és nem a múltban! A jelenben pedig a történelmi Felvidék Szlovákiában található. Átlépjük-e a határainkat, vagy újakat emelünk? Rajtunk múlik, hogy miképpen, hogyan alakítjuk a jelent. Ezt a makacsan burjánzó és szenvedélyes életigenlést láttam a zselízi Kincső Táncegyüttes huszadik éves jubileumi műsorán 2015. október 9-én. * Az ember megszokta az ilyen jubileumi műsorokon, hogy véget nem érő műsoridőben táncolnak egykori táncosok egykori koreográfiákat, kicsik és nagyok, együtt és külön-külön, mindenki ideges, hogy összeáll-e a darab, hogy lesz-e párja az adott táncban, hogy belefér-e még az ember a mellényébe. Valljuk be, sokszor a színpadon levőknek nagyobb élményt jelent a jubileumi műsor, mint azoknak a hozzátartozóknak, akik hullámzó lelkesedéssel végignézik, várva rokonuk rövid megjelenésére. Sok ünnepi műsor fullad a múltban való tobzódás végtelen ködébe. Nem így a Kincsőé, akik műsoruknak az Útkeresés címet választva, az együttes mostani helyzetének megmutatásával igyekeztek színvonalas szombat esti programot adni, nem felejtve el azt az egyszerű tényt, hogy az előadóművészet alapvetően a nézőkről szól, nem pedig az előadókról. Ennél a pontnál meg kell állnunk. Kiknek is csináljuk a műsorokat, kiknek csinálunk csoportot, miért is vállaljuk az egészet? Magunk miatt, vagy kötelességből, vagy lelkesedésből, vagy elhivatottságból? Talán egy kicsit mindegyik miatt. De tény, hogy az Esztergomtól alig hatvan kilométerre északra fekvő Lévától mára délebbre húzódott a magyar nyelvhatár. Száz év sok idő. Zselíz most már nem csak egy útmenti, magyarlakta kisváros, hanem a változó nyelvhatár egyik bástyája. Csoportot csinálni itt elhivatottság, lelkesedés és kötelesség dolga egyszerre. Tudja ezt jól Juhász Sándor és Juhász Eszter, akik az együttes vezetői. Nem elégedtek meg szokványos jubileumi műsorral. Háromnapos jubileumi ünnepet szerveztek Zselízre, amely így, erre a hétvégére a magyar néptánc és népzene szlovákiai központja lett. Koncertezett a Csík zenekar, felépett a Nemzeti Táncegyüttes, volt kiállítás és közös mise, népviseletes felvonulás. Kinek? Mindenkinek. Magyarnak és szlováknak és „szlovmagyarnak”. Az ő perspektívájukból nézve határokon belülieknek és kívülieknek egyaránt azt hirdették, hogy „gyertek ide, érezzétek jól magatokat, és ünnepeljetek velünk!”. Nem keresték az utat, hanem utat mutattak mindenkinek: így is meg lehet élni a határontúliságot.

24

De térjünk vissza a jubileumi műsorhoz, amely a központi helyet foglalta el az ünneplésárdatban. Lengyel Szabolcs „Micsi“ (Netz Táncprodukció) koreográfus rendezte a műsort, amelyben Gál Tamás színész (az idei Dosky-díj első magyar jelöltje és nyertese) rendezett mesés, dramatikus jeleneteket. Az előadásban valamennyi jelenleg működő csoport részt vett az óvodástól a felnőtt korosztályig. Repertoárjukon a színpadi néptánc-koreográfiákon kívül szerepeltek mesedarabok és táncszínházi produkciók. A zselízi sportcsarnokot erre az egy alkalomra tették alkalmassá arra, hogy az épített nagyszínpad és a nézők mind beférjenek. Úgy éreztem ezen az estén, hogy, miközben igenis vannak határok, azok kellő állhatatossággal átjárhatóak és megnyithatóak. Rajtunk múlik, hogy építünk-e magunk köré határokat vagy azon fáradozunk, hogy a mások által építetteket lebontsuk. Szlovákok és magyarok, politikusok és közemberek, vendégek és helyiek, alkotók és előadók egyaránt ünnepeltek. Olvadoztak a legkisebbeken, nevettek a komikus mesejeleneteken, gyönyörködtek a szép lányokban, ámultak a fiúk teljesítményén. Miközben persze minden a Kincsőről szólt, mégsem csak róluk, hanem a tánc és a zene, a kultúra és a hagyomány ünnepléséről is. Magyarul arról, ahogyan Szlovákiában ezeknek az embereknek az élete telik már száz éve. Nem voltak közhelyek, hangzatos szónoklatok, nemzet- és kultúratemetés, kesergés. Élet volt és szándék és cél, és rengeteg munka, energia, áldozat, tett. A Juhász házaspár életfilozófiája, amellyel védik a zselízi és egyben a szlovákiai magyarok kultúrvárát. Útmutatás a jelennek a jövőre nézve. Mert a határon túli magyarok problémáit igenis csak a határon túli magyarok tudják megoldani! Az eredmények önmagukért beszélnek. Élő, lüktető közösségi élet jellemzi a csoportot. A Lévai Péter módszertanán nevelkedett táncosok technikásak, magabiztosak, a dramatikus jelenetekben minden résztvevő erőteljes jelenlétettel bír. Tény, hogy jelenleg négy táncosuk is a Nemzeti Táncegyüttes tagja, növendékeik ott vannak a Magyar Állami Népi Együttesben, a pozsonyi Ifjú Szivekben vagy a Fóti Népművészeti Szakközépiskolában is. A „Fölszállott a páva“ gyerekverziójában az Ifjú Kincső az egyedüli fekvidéki csoport, amely elődöntőbe jutott. Isten éltessen benneteket, Kincső, legyen módotok még sok jubileumot megünnepelni! * Sokan sokféleképpen vívják harcukat a népi kultúra fenntartásáért, népszerűsítéséért, megújításáért, pedagógusok, alkotók, előadók, a magyar határon belül is és azon kívül is. Mások a gondok kint és mások bent, de mindenhol szükség van végvárakra, amelyek állják az idő ostromát, de nem félnek az idővel változni sem. Szükség van jó kapitányokra, akik vezetik, és nem irányítják az embereiket. Szükség van vitézekre, akikre fel lehet nézni, és szükség van vitézi tettekre, amelyek utólag őrültségnek tűnhetnek. Még néhány száz évig biztosan. Magyar vagyok, de ha átlépem a határaimat, akkor bizony turista is – rovásírással is! * Felvidéken állnak a magyar népi kultúra várai. Idén jubilált a pozsonyi Ifjú Szivek, a Csallóközi Néptáncegyüttes és a füleki Rakonca Táncegyüttes. Isten éltesse őket is! Nemes Szilvia

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/6  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: „Eleink” – Szadai képek; Kóka Rozália: Találkozásaim Bereczky Ildikóval (I. rész); Szabó Zoltán: Kobzos Kiss...

folkMAGazin 2015/6  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: „Eleink” – Szadai képek; Kóka Rozália: Találkozásaim Bereczky Ildikóval (I. rész); Szabó Zoltán: Kobzos Kiss...

Advertisement