Page 6

ELHIVATOTTAK A VÉGEKEN – Kóka Rozália rovata

Egy magyar hazafi Bécsben Találkozás Smuk Andrással, a bécsi „Europa”-Club vezetőjével 2008 tavaszán ismerkedtem meg dr. Smuk Andrással, a bécsi „Europa”-Club titkárával. Felkért, hogy tartsak előadást az egyesület tagjai számára a bukovinai székelyekről. Nagy örömmel vállaltam az előadást. Estemet a Collegium Hungaricumban rendezték meg. A műsort követően a közönség egy részével, fiatalokkal, idősebbekkel átvonultunk a közeli Pilvax Kávéházba, ahol egy-egy pohár vörösbor mellett késő éjszakáig beszélgettünk és sok szép magyar népdalt elfújtunk a magyar és osztrák vendégek gyönyörűségére. Emlékszem – nagyanyám szavaival élve –, „ölt meg a csuda”, hogy Bécsben ilyen is lehetséges. Smuk András azóta már az egyesület elnöke lett. Több évtizedes fáradhatatlan munkálkodás után, napjainkban is rendületlen kitartással és odaadással irányítja, szervezi az 1964-ben „ötvenhatos” menekültek által alapított egyesületet, amelyet valaki szellemesen „Noé bécsi bárkájá-nak” nevezett el. Fő törekvésük a magyar kultúra ápolása, a határon kívüli magyarság támogatása és az ’56-os forradalom és szabadságharc szellemének őrzése. Az első találkozásunkat még jónéhány követte Bécsben is, Budapesten is. Pár éve részt vettem az „Europa”-Club thüringiai kirándulásán, idén májusban megszerveztem az egyesület tolnai, baranyai honismereti körútját: a hetven éve idetelepült bukovinai székelyek körében töltöttek el egy hosszú napot nagy-nagy szeretetben. Az interjú készítésére készülve döbbentem rá, hogy Smuk Andrásról, ennyi találkozás ellenére is alig tudok valamit. Míg Budapesttől Bécsig robogott velem a vonat, két kiadványt lapozgattam át, az „Europa”-Club 2011. évi évkönyvét, amely az egyesületben 2010-ben tartott előadások anyagát tartalmazza, és az ugyancsak 2011-ben kiadott Útravaló című csodálatos útinaplót. Utóbbiból az egyesület 2000 és 2010 között tett „nemzeti zarándoklatainak és honismereti körútjainak” leírását ismerhettem meg. Az „Europa”-Club irodájában ültünk le beszélgetni. Először is a családi képeket nézegettük meg. A kis elsárgult, fekete-fehér fotókon a szülők, a testvérek, az iskolaévek emlékei. Azután, immár színesben a feleség, a szép Döbrentey Mária két csinos nagylányukkal, a kisunoka, a közéleti sikerek. Végül egy szép bársony tokból nagy kitüntetés került elő. Kézbe vettem, nézegettem, nem láttam még ilyet: a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje. A dr. Smuk Andrásnak szóló kitüntető oklevelet Áder János köztársasági elnök írta alá 2013. április 17-én. A képek nyomán – kérdeznem se kellett – lassan, csendesen, indulatok nélkül felfakadt egy megindító, fájdalmas vallomás, amelyből Smuk András egyéni életútján túl felsejlettek az egész magyar nép XX. századi tragédiái: Trianon, az ávós világ, a kulák sors, '56, a vasfüggöny, az emigrációban élők hazából való kirekesztettsége. Kirajzolódott előttem egy igaz magyar hazafi életútja. * 1947-ben születtem Pusztasomorján, a Hanság északi peremén, egy kis faluban, az osztrák-magyar határtól néhány kilométerre. Szülőfalum közvetlen szomszédai Szentjános és Szentpéter községek. Mindhárom falu az Árpád-korban keletkezett. 1970-ben ezek egyesítéséből született meg a napjainkra már várossá fejlődött Jánossomorja. A régészeti leletek tanúsága szerint ez a táj a korai vaskortól kezdve folyamatosan lakott volt, területén virágzó római kolóniák létesültek. Itthagyták nyomukat a népvándorlás kori népek is. Azután avarok, bajorok, frankok, később határőrző besenyők és magyar lakosság telepdett meg itt. A tatárjáráskor a falvak elnéptelenedtek.

6

„Édesanyám, Gősi Mária (sz. 1920-ban) a ’30-as években”

1242 után új lakosok, főleg bajor és osztrák telepesek érkeztek. A török háborúk után is a német nyelvterületről érkeztek újabb bevándorlók. Szentjános és Szentpéter lakossága német volt. Pusztasomorja a török időkben egészen megsemmisült, új urai, az Esterházyak, Nádasdyak, Lippayak, Mednyánszkyak a Pozsony megyei, csallóközi Várossomorjáról (Nagysomorja) telepítettek ide magyarokat. Ők nem a szomszédos német falvakból házasodtak, hanem elmentek leányért a Hanság déli részén lévő magyar községekbe. Nemzetiségi ellentétek egyébként nálunk nem voltak. Az én nevem Smuk, német név, eredetileg sch-val írták. Sokan ma is így használják, de nekünk valamelyik pap bácsi azt mondta, hogy nem kell sch-val írni és s-sel írta be az anyakönyvbe. Azóta mi így használjuk. Az apai ági német eredetet csak a nevünk őrzi. Anyai vonalon Gősiek vagyunk és mindig magyarnak valottuk magunkat. A nevük ellenére egyik nagyszülőnk se tudott németül. Édesapám Smuk András, édesanyám Gősi Mária volt. Hárman vagyunk testvérek. A nagyszüleim is, a szüleim is parasztemberek voltak. Nem volt nagy birtokunk, a szüleim az államosítás előtt huszonöt holdon gazdálkodtak. Ez is elég volt ahhoz, hogy 1952ben kuláklistára kerüljenek. Azzal fenyegettek, hogy kitelepítenek bennünket. Édesapám ezt semmiképpen nem akarta, ezért 1952ben Ausztriába menekült. Mivel közvetlenül a határ mellett éltünk, tudta, hogy hol lehet átmenni. A határőrök ugyan utána lőttek, de szerencséje volt és átjutott épségben. Ausztria akkor még megszállási zónákra volt osztva. Ahol apám átment, ott orosz zóna volt. Első éjjel elbújt valahol, másnap egy kukoricaszárral megrakott szekérrel

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/4  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: Vásár a Körös partján; Kallós Zoltán: Balladás könyv; Kóka Rozália: Egy magyar hazafi Bécsben; Árendás Péter: N...

folkMAGazin 2015/4  

A TARTALOMBÓL: Henics Tamás: Vásár a Körös partján; Kallós Zoltán: Balladás könyv; Kóka Rozália: Egy magyar hazafi Bécsben; Árendás Péter: N...

Advertisement