Page 47

ért rísz? Miért ríok, majd mehhalok éhen, asszongya. Aszonta anyu, hogy már nem főz többet. Oszt mint ennél kisfiam? Csíkos levest. Mindjárt lehozott neki, nem tudom ő-e, nagyapa-e kolbászt, feltette megfőzte levesnek, gyúrt bele csíkot, jóllakott szegény Feri, nem bánta ő szegény, hogy meghalt. Hiába is bántuk. Hát, meg anyósomat meg így fogtam e. Ott volt a kezembe az ajaka, fiatal asszony voltam. Mindig azt mondta ide ne hívjatok senkit ha mehhalok. Mert, hát ugye, parasztszoknyában én még életemben se láttam, apád 7 éves volt. 26-27 voltam mint te. Aszonta, Cilka, na gyere, felültetem, te meg térdeljél a hátához. Mit beszélsz az nekem? Emil, mit csináljak? Semmi anyám, menj szépen, tedd a tenyeredbe az ajakát. Azért rossz volt, na. Úgy fogtam oszt még a kontyát meg nem csinálta, fel nem öltöztette. Bözsi meg be se tudott jönni, az udvaron hányt. Én már annyi sok mindent megéltem. Tisztára úgy jártak a nagyapaék, még tíz órakor mentek Bözsiék haza nálunkról, mert oda fent voltak kísérték a mamát haza, nálok volt odalá. Na, visszafelé meg begyöttek, erre még egy ház se volt, oszt akkor így mentek le, haza. Ez tíz óra volt, olyan pontos, mint a sicc, a tíz óra. Aztán egyszer csak halljuk, hogy Imre bátya zörgeti az ablakot: Öcse. Mi van? aszondja. Ez Imre az Cila, mi baj van. Gyere felfelé vagy a mentőt hívni vagy az orvost, mert anyám nagyon beteg. Ő ment fel, én a Pipísbe. De hideg volt, melegkendőbe kellett menni. Bözsi meg még le se volt vetkezve, tán félig csak. Aszongya: Ne kiabaljál nagyon, ne zörögjél, mert még a lány nem is alszik. Nem lehetett sok, 2-3 éves. Na, fiam, jövünk felfelé ketten, felérünk ide a kanyarba, látom, hogy az öreg megy lefelé, kiabál nagyapádnak. Emil! Mi van?Hova mész? Telefonálni. Nem volt, akkor mindenhol telefon. Úgyis volt. De Bözsi meg azt értette, hogy már meg is van halva. Összeesett itt a paskomba. Most kiabáljak nagyapádnak, hogy jöjjön, húzzuk fel, éccaka közepén ordibáljak. Nagy nehezen oszt felállítottam, gyere már Bözsi, gyere már, az Isten áldjon meg, fel se jutunk. Utoljára elkiáltsa magát valakit: Emil, gyere vissza, meghalt anyám. Imre kiabált. Na, akkor azt Bözsi, begyött a konyhába, meglátta, többet be se tudták hozni. Négy óráig ott hányt. * Én mamát nem tudtam felöltöztetni, se az állát fogni, de még csak a nyitott koporsóra ránézni se. 27 éves voltam, amikor meghalt, ennek már tíz éve. Az egyik utolsó felvételünk ez, nagyon nehezen hallható, úgy suttogja mama, olyan óvatosan, mintha a halott lenne a másik szobában. Én nem vagyok már ilyen természetes lény, nem tudok jól gyászolni, elfogadni a veszteséget. Talán még papa halálát sikerült, mert akkor ott volt mama és volt min-

tám. De, pont mama temetése után nyolc nappal, meghalt mind a négy meg nem született gyermekem. Ez már sok volt, még ilyen idő távlatából is sok. Én se tudtam mit csinálni, csak hánytam. A temetéskor még nem, a hír bejelentésekor se, akkor még a mamát sem tudtam felfogni. De másnap délben, mikor a galériából kimentem ennivalót venni, már nem jutottam el a boltig. A galériavezető hazavitt kocsival, lefeküdtem, kilépett az ajtón és remegni kezdtem a félelemtől, hogy egyedül vagyok. Olyan közhelyesnek éreztem a remegést, de aztán szó szerint egyedi színezetet kapott az egész bajom. Annyira hidegnek éreztem mindent, hogy szürkéskék színben kezdtem el látni a tárgyakat. Pedig a szobám narancs volt. Közben azt éreztem, hogy bár nyitva van a szemem, látom a fagyott kékbe öltözött ágyat és szőnyeget, de valamit mégsem látok, nem érzek. Biztos az idegrendszerem befolyásolta a hőérzetem és a látásom, erősebb volt, mint bármilyen drog. Sokáig próbáltam ezt lefesteni, de ezt az ismeretlen kéket nem tudtam visszaadni. Aztán egyszer festettem egy kék pókot, még várandós voltam. Nem akartam semmit belefesteni, egy séta után egyszerű giccses képet akartam eladásra, tengerpart, zöldnövényzet, amikor az egyik zugba odakerült ez kék pók. Ránéztem és megijedtem. Aztán elkapott a hányinger, tudtam, hogy ez nem a szokásos első trimeszteri, az csak émelygés. De ez szúrt, és szorított, a gyomromat spárgával húzták egyre kisebbre. Érdekes, hogy pont a terhesség alatt sikerült. Előtte Juttának elmeséltem, hogy elveszítettem ezt a négy szép gyermeket, ő nagyon szerette volna, ha ezt sikerül megfestenem, de Bécsben nem ment, pedig két éven keresztül többször is próbálkoztam, hol az ő unszolására, hol magam miatt. Ez volt az egyetlen dolog, ami bécsi életem során kimaradt, ezt leszámítva fantasztikus képek születtek. Meg is nézem újra az ő képeit, jó így elaludni, ha nagyon beleélem magam, érzem a nyakának apró ráncait a kezemen. Ha holnap elég bátor leszek, felhívom őt is Gáborka után. * Küldött el a tanárnő, el a boltba élesztőért, mert sütni akart az anyukája kalácsot. És nem akartam menni, mert messze volt. Meffogta a fülem, és felhasadt. Mindig egyet küldött, vagy engem vagy Györgyit, mert rokonok voltunk, unokatestvérek. Györgyiéknél laktak albérletben, akkor oszt visszamentek az iskolai házba, ahol most a dohánybolt van. *

47

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement