__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 41

„Olyan szép ez a katona, mint egy szép alvóbaba” – gondoltam. „A szeme mintha be lenne hunyva, mind a földet nézi, s csak bólogat.” Nekem szabad járkálni, jönni-menni, mert én még kicsi leány vagyok, tizennégy éves, de reám nézve csak nyolc vagy kilenc esztendősnek gondolnak. Ki se megyek, már arra sem vagyok kíváncsi, hogy temetnek. Most itt vannak letelepedve a falunkban, behallatszik a házba, hogy ássák a gödröket, mert az ajtó nyitva van. Bepakolják egy lepedőbe, beteszik egy hatvan centi mély sánc-formába. Tegnap az egyik még egy kereszt-forma fát is tett a sírdombra, ott állingált egy keveset, aztán kihúzta, jó messze elhajította. Én azt is megnéztem, valami idegen betűk voltak rajta. Most valami nagy beszéd hallatszik a ház mögött. Kimegyek, hát a kántor bácsi beszélgetne a németekkel. Kézzel-lábbal mutatja, hogy menjenek fel a két temető közé, ott ássák a sírokat, ne ide, a házakhoz közel. Most ássák, ahol érik, szegények, megszűnt a kórház az Ungvári Márton lakásán. A bonchidai grófi kastélyban német kórház volt, ott van a temetőjük is. – Kántor úr! – mondja apám. – Én úgy hallottam, felaknázták a bonchidai kastélyt, a levegőbe röpítették, csak a falak maradtak. Ez ma történt. Ezek még a hidakat is mind porig tették maguk után, hát porig tesznek az éjjel bennünket is. Amíg beszélgettek, elindult a kétöszvéres szekér kifelé a katolikus és a református temető közé. A szekér derekában fehér lepedős halottak voltak. Jön két német tiszt beszélgetve, egyenesen be az első házba, mi utánuk. Intenek, hogy menjünk ki. Ki kellett jöjjön Mari is. Az idős barna katona megszólalt: – Né, kicsi kisaszszony, drága, nem kell félni tőlünk, ember van én, én tudom magyar, én sváb lenni. Beszédbe elegyedtünk. Apám is kérdezősködött, de kétszer-háromszor el kellett mondja, hogy megértse. A fiatal katona még mindig a szék szélén ült, a nagy kék szemeivel tetőtől talpig megnézte Marit, s még jobban lesütötte a fejét, meg-megtörölte a szemét. – Hát ennek meg mi baja? – kérdezte Mari. – Ez egy nagyon elkényeztetett úrfi, lehet tizenhat esztendős. – Hát akkor mért hagyták a szülei, hogy eljöjjön? Esses [SS-es], halálfejes, le van pecsételve. Mért jött el önként tizenhat éves fejjel? Az nem volt muszáj, én úgy tudom. – Oh, kisasszony, egy se jött szívesen fiatalon a halálba, muszál, önkéntes, muszál önkéntes esses. Csak sír, nem eszik, ez meghal bánatában, nem kell megöljék. Sok fiatal német katona van, muszál önkéntes, muszál esses. – Hát, itt is kiadták parancsba – mondja apám –, hogy tizenhat esztendőstől ötvenig jelentkezzenek Szamosújvárt a szolgabíróságnál, háromnapos élelemmel s egy pokrócfélével. Ott üldögéltek az állomáshoz közel, az Epreskertben, várták a további parancsot. A Szamosújvárhoz közelebbi falvakból már vittek el tizenhat esztendős fiúkat, azon reggel vagonírozták be, de ezekre nem került sor. De miért? Felbombázták a szamosújvári állomást, egy vonat tele lőszerrel. Egyik vagon a másiktól gyúlt meg, azt mondják, nem lehet ráismerni az állomásra. Aztán nem volt mivel elvigyék, hálistennek, visszajöttek. Az első házban a két német tiszt úgy beszél, kihallik a külső házba. – Hát ezek mit kiabálnak? – kérdi apám az idősebb barna katonától.

– Hát ez nem az én dolgom. Az övé. Én szakács lenni, azt értek, de rossz helyzet. Látja, egy hete itt vagyunk, megcsinálom a jó ennivalót, ottmarad, kell tovább jöjjünk, de azonnal, egyik percről a másikra, nem maradhatunk. Ha parancsot kapunk, menni kell. Most kérleli Mari, segítsen hígpalacsintát sütni. Mari a palacsintatésztát leszűri a laskaszűrőn, mert csomós. A katona legyint, hogy jó, csak tudnának nyugton enni belőle: – Nincs nekem már türelem semmi. Most két tepsin sütik, egy-kettőre megvan az ebéd. Most még két német tiszt jött, azok is berontottak az első házba. A szakács már előbb fehér abroszt terített az első házban az asztalra. Tett négy tányért is. Most be akarta vinni a levest, hát, az asztalon egy nagy térkép foglalta el a helyet. Félrenyomták a tányérokat is, most négyen vitatkoztak. A szakács idegesen kifutott a külső házba, megfogta a fiatal katona kezét, és kicibálta az udvarra. Az úgy sírt, mint egy kisgyermek, alig tudta kicibálni. – Nem kell mindent halljon! – mondta reszketős hangon a szakács. Újból zúgnak a repülőgépek, bent a négy tiszt úgy vitatkozik, még az asztalt is verik. Most benn sem ülök szívesen, csak jövök-megyek. A Nagyutcán hallik, hogy zúgnak a hernyótalpú tankok. Ágyút visznek. Lovas szekerek jönnek-mennek megrakodva. Jön Kati néném Kali nénivel, a szomszédasszonyával, de erősen sietnek fel a réten. Sietnek befelé: – Szent Isten, még tisztek is vannak itt? Há’ bé vannak kerítve! – s Kali néni nagy idegesen csinált a térképre egy nagy karikát, s a mutatóujjával mutatott: – Pu, pu, pu, pu, ruszki itt körbe, pu, pu. – Megfogta a német tiszt ruháját: – Te, te nyámcki német, közbül nincs út ki, te, te hallgass rám, fuss! Újból csinált egy kört az ujja begyével: – Sok ruszki! Most a német tiszt kezét nyomta a kör közepébe: – Nyánc német, véged! Jaj, pu, pu, ruszki! – Kipirosodott, úgy magyarázott Kali néni. De nem kellett a németnek a sok magyarázás, két-három perc se telt belé, máris indultak. A szakács idegesen csomagolt, kifutott a fiatal katonához, kezébe akart nyomni egy hígpalacsintát, újból valami „ánc-vájt” mondott neki. A fiatal csak rázta a fejét, hogy nem kell, s még mindig egy helyben állingált. – Menni kell! – ordítja a szakács. – Mit csináljak én evvel? A négy tiszt elől meg vitatkozva, a szakács kicipelte a csomagokat az udvarra, újból valami „ájnc-vált” mondott, s nézett a fiatal essesre, aki meg sem mozdult, mintha oda lett volna szegezve. A szakács odament, valamit mondott neki kacagva, egy kisebb csomagot a kezébe nyomott, intett, hogy menjen. Még vissza is intett nekünk, de a fiatal katona csak ment, csak ment, még ő se tudta, hogy hová, mint egy megbutult gyermek, összeroskadt lélek. Odament, ahová a többiek. Egy tizenhat esztendős muszáj-önkéntes esses, halálfejes katona. Én nem értettem, mi az, hogy ellenség, én csak azt láttam, hogy egy gyermek-katona, s ez úgy fájt nekem. „Nem is baj, hogy meghalt Pistánk” – gondoltam. A repülők újból zúgtak, s én sírva eddegéltem az ottmaradt palacsintát. Kocsis Rózsi Közreadja: Juhos Kiss Sándor és Juhos-Kiss János Grafika: Juhos Kiss Sándor

41

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded