{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 39

SZÉKI TÖRTÉNETEK

K OCSIS R ÓZSI

HAGYATÉKÁBÓL

Félelmetes idők – Félelmetes időket élünk – szokta mondogatni apám, s anyám csendesen bólogat reá: – Hát igen. Mostanában anyám mintha más lenne. Nem olyan sápadt, s még el-elkacagja magát. A gyászruhát még nem vetette le, pedig már két éve halott a testvérem. – Azt mondják, olyan nagy háború lesz, hogy kő kövön nem marad. A 18-20 éves leventéket is mind összeszedték, elvitték, s kell, muszáj lesz, kiteszik őket a frontra. – Nem is igaz, mert málészedni vitték őket, Bágyogszováton vannak, minden mezei munkát végeztetnek velük. – Jaj, az enyém Aczél báró csapatjában van, halálfejes, azt mondják, rányomták a pecsétet is, németeknél van – siránkozik egy asszony. – Na, látjátok? Én hiszem, azért vitték be Magyarországba őket, hogy megmentsék a németektől, azok mind halálfejest csináltak volna belőlük, aztán csak az a drága jó Isten tudja... – Az én fiam Szombathelyen van. Így siránkoztak, beszélgettek az asszonyok. Az én János testvéremet is elvitték a leventék, nem lehet tudni, hova. Azt beszélik, általános mozgósítás lesz, tizenhat esztendőstül hatvan esztendősig mind elviszik az embereket. Mintha gyászba borult volna az én fehéringes falum. Esténként már nem dudolásznak a fiúk, mint máskor, s még lámpát se szabad gyújtani, járt a csendőr, büntetés. Jól be kellett függönyözzük az ablakokat, táncot is csak sötétedésig szabad csinálni. De nem is nagyon volt kedvünk, a lelkét a fiúknak elvitték, ott maradt a sok szép nagyleány. A tizenhat esztendős fiúk voltak a táncon a nagylegények. Voltak a katonák, de azokkal erősen szégyen, ha szóba áll egy nagyleány. Még az sem becsületes, ha csak egy fél percig kacag vagy táncol velük. Pedig most itthon vannak a lányok, nemigen hagyják a szülők szolgálni, ilyen zavaros, háborús időkben. A fejünk felett zúgtak a repülőgépek, éjszakának idején sokszor ijedten ébredtem: ez a B-12-es bombázó gép, nehéz terhet cipel, a kicsi házunk ablakszemei csak úgy rezegtek belé. Olyan rémületesek voltak azok az éjszakák! Ilyenkor hangosan imádkozni kezdtem, az ablakfáján kitapogattam az imakönyvet, ott szorongattam a kezemben. Olyan jó érzés volt, pedig a sötétben nem láttam olvasni, lámpát nem szabad gyújtani. Ezt az imakönyvet a ládafiában találtam, ezelőtt négy évvel, azóta este-reggel olvasok belőle hangosan. Azt se tudom, katolikus vagy református, de nem is érdekel, csak azt tudom, hogy az édesanyám anyjáé volt, s ez most az én imakönyvem. Van ebben mindenféle ima: gyermek-ima, szülőkért való ima, beteg kedvesért, hétköznapi-, gyász-ima. Ezzel próbálgattam megvigasztalni édesanyámat a nagy gyászban. Úgy tudtam vigyázni erre a könyvre, mint egy nagy kincsre, ez csak egyedül az én örökségem. Azt mondja apám anyámnak: – Te, Rózsi, minden nap vágjál le egy tyúkot, ki tudja, holnap élünk-e vagy meghalunk. Ez a süldő sincs jól itt a ház mögött, nem lehet ezt eldugni, állandóan röfög, levágom ezt is; inkább mi együtt meg, mint a katonák.

Úgy is lett: levágta, kisütöttük a húst, kondérokba raktunk; így, ha menekülni kell, vihetjük magunkkal. Mert jaj nekünk, ha szembeszáll a német az orosszal, s két ütközet közé esünk. Anyám felsóhajtott: – Ó, drága kicsi fiam, te már nyugszol. Azt hittem, belépusztulok, mikor eltemettem, de sosem tudja az ember, hogy a jó Isten mi elől veszi el. Apám egész másról beszélt, mint anyám. Kinek mi fájt... Anyám kezdte vágogatni a tyúkokat, jól éltünk, de hát más is így csinált. Apám elkezdi egyszer: – Jaj, de szerencsés ez a Pista, jó két ökröt vett a katonáktól egy pár tyúk árából. Anyám: – Mit beszél, ked’? Miért nem vette meg ked’? Ott koslat ked’ egész nap köztük! Mari: – Igazán, édesapám, lenne nekünk is marhánk, csak egy kicsit lennénk mi is gazdagok. – Há’, hunnét a fenéből még az a kicsi pénz is? – Menjen csak, ked’, vegyen ked’, a többi az én dolgom, kifizetem – erősködik Mari. Még én is kérleltem apámat. Apám ment volna is, nem is: – Há’, annak egy csomó széna kell, há’ arra ügyelni kell, legeltetni. Meg hát hová is tesszük? S ha meglátják a katonák, még engem is elhajtanak velük forspontra. Anyám Marival egyre mondták: – Ked’ nem törődik. Ha mutatkozik egy kis szerencse, ked’ ellöki magától. Há’ valamit csak csinálunk vele. Más is vesz, pedig jómódú, ez a Pista is... Há’ ezzel nem csapunk bé senkit se. Szinte kituszkoltuk apámat az ajtón, hogy menjen már, mert eladják másnak. Apám jól becsapta kívülről az ajtót, elsietett. Én kiabáltam utána: – Hozza csak ked’, mert ellegeltetem én szívesen! A tornácban állingálva már magam elé képzeltem két nagy fehér ökröt: ez csak egyedül a miénk, már nem vagyunk olyan elesettek. De hogy a fenébe’ térintgetem? Én félek tőlük, nem volt még soha marhánk! De már látom magamat büszkén futkosni a marhák után, sovány, vékony leánygyermek, egy szál ingben, mint a többiek, egy nagy bot a kezemben, s már hallom is, hogy mondják az emberek: „Ezek a Kocsis Márton ökrei, hogy meg van lépesedve az öreg bajszos!”; „Na, ez aztán igen!” – bólogatnak még az asszonyok is. Kicsit boldogan léptem be a házba: „Gazdagok leszünk!”. Ilyenkor elfelejtettem a félelmetes repülők zúgását, azt is, hogy háború van. Mari számolja a pénzét, amit félretett a szolgálásból, s amit keresett a varrással. Boldogan mondja: – Még szekérre is jut, ha azt is olyan olcsón adják. De hát mit is csinálnánk vele? Apám már nem olyan fiatal, hogy tudjon fuvarozni, de még egy pajtát is kéne építsünk. Én féltem, hogy le találnak mondani erről az ábrándos szép jövőről. Közbeszóltam: – Édesanyám, hát azok a Vitus lányok hogy fuvaroztak! Hordták a földet, amikor a széki utat csinálták Szamosújvárig. Igen biza’, kövér Vitus báty vett két leányának szekeret, marhát, úgy hordta külön mindegyik a maga szekerét. De aztán emlegették is

39

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement