Page 32

A XVIII. századi besencei templom padelőlapjának részlete. Fotó: Zentai Tünde, 2012.

boltozatos famennyezetére festettek 1774ben. Csaknem mindenütt a mennyezet közepén helyezték el az építészek által királykazettának nevezett, díszkeretbe foglalt, nagy, feliratos táblát, a templomépítés évszámával, az uralkodó, a támogató földesúr (ha volt ilyen), a lelkész, a bíró, az egyház, esetenként a helység elöljáróinak nevével, akik mellé néhol a festőasztalosé is odakerült. A berendezés legművesebb eleme a szószék, rendszerint tornyos, faragványokkal, aranyozással ékes baldachinnal. Meghatározó funkciója miatt kivitelezése általában eltér a többi bútorétól, sokszor készítője is más, jobban képzett vagy éppen szószékekre specializálódott asztalos volt. A fönnmaradt seregnyi korona számos példánya – a rétfalusi, a merenyei, az oldi, a drávaiványi – országos viszonylatban is a legnívósabbak közé tartozik. A templombelső díszítésében hangsúlyos szerepet kapott a karzatok közelről szemlélhető homlokzata. Elég csak egy pillantást vetni a szennai, rétfalusi, kórósi és kovácshidai kórusra. Itt találhatók a legnagyobb gonddal festett, legszebb minták és gyakoriak a bibliai idézetek, a készítésre vonatkozó emlékiratok. A rokokó hatására – miként Drávaiványiban és Patán – a kóruselőlapokat színes márványozással és applikációkkal díszítették. A rendszerint álkazettás karzataljakon a mennyezet mintái ismétlődtek, szolidabb megfogalmazásban és takarékosabb színezéssel. Az ülőbútorok közül kiemelkedik a szószék alatt álló, magas támlájú, mellvédes papszék, amit a Dél-Dunántúlon is jobbára Mózes-széknek hívnak. A XVIII. században szinte valamennyi födéllel készült, e baldachin szerepű elem a bútordarab rangját érzékeltette. Hátlapját, deszkaoldalait, gyakran ajtóval ellátott előpadját rendszerint festett motívumokkal cifrázták. Ugyancsak díszesebb megjelenést kapott a – drávaiványi-

32

hoz hasonló – alacsonyabb támlájú „papné széke”, ám ilyet nem minden templomban használtak. A hívek XVII–XVIII. században beállított padjainak elő- és sokszor oldallapját is tarkára festették. Mintáik azonban nemegyszer elnagyoltak, mint például Kórós XVIII. századi előpadjain. A dél-dunántúli templomfestés színvilága igen változatos, és tömegében helyi tulajdonságokat mutat. A hiányos emlékanyag ellenére is megállapítható, hogy a színek száma az idő haladtával bővült. A korai táblák mintái fehér alapúak, például Túronyban, Peterden, Mattyon, Terehegyen. A reformkorban ezt eleveníti föl a reneszánszhoz visszanyúló Gyarmati János a kovácshidai kórusaljon. A régió templomainak zömét azonban a többféle alapszín váltogatása jellemzi, kóruson, mennyezeten, padokon egyaránt. A mennyezetek színezése sajátosan komponált, az azonos színű táblák átlós sorokat alkotnak: vörös, sárga, fehér, kék, fekete, zöld és barna, ferde sávok követik egymást. E sokféle szín együtt csak a XIX. századi kórósi mennyezeten fordul elő, általában csak négy-öt színt használtak. A legrégibb többszínű mennyezetek töredékei Zengővárkonyan (1733) és Harasztiban (1768) maradtak fönn. Az átlós színezést az ország más részein is alkalmazták, például a XVII. századi erdélyi templomokban (Székelydálya 1630., Marosszentgyörgy 1667.), ám nem volt ennyire meghatározó mértékű. A színek gyarapodása az ornamentikán is megfigyelhető. A XVI–XVII. századi nagyharsányi motívumokon a fekete kontúr mellett csupán vörös, zöld és a fal – mintába foglalt – fehér színe látható, a XVIII. századi templomokban viszont fontos szerepet kapott a kék és a sárga többféle árnyalata is. A festés a reformkorig fehérje alapú enyves temperával készült. A minta több rétegből állt. Először elkészült a vékony alapozás, majd az előrajz, amire ecsettel rávitték a

színeket, azután a fő vonalakat feketével, fehérrel vagy vörössel kontúrozták, és végül a kifestett elemeket fehér, fekete árnyaló vonalkákkal térhatásúvá varázsolták. Az egész művelet nagyrészt szabadkézzel, „fejből” vagy mintalapok alapján készült. A rokokó díszítésben sablont is alkalmaztak. Noha a kutatók és restaurátorok általában úgy tartják, hogy újkori mintákat segédeszközök nélkül rajzolták, a drávaiványi mennyezeten föltárt és „nyitva hagyott” tábla tanúsítja, hogy a rokokó kartusok C alakú elemeit, sőt még a tulipánt is sablonnal, idomvonalzóval rajzolták, ám a legtöbb vonás puszta kézzel történt. A kivágott sablont használó patronos festés – mely oly gyakori volt a gótikus templomokban – régiónk létező hímes tábláin 1834-ben tűnt föl Zalátán. Későbbi, XIX. századi változatai megtalálhatók – egyebek mellett – a harkányi, merenyei, zengővárkonyi padokon, a váraljai kóruson és a somogyhatvani mennyezeten. A hagyományos dél-dunántúli templomfestés jellemzője az is, hogy az alkotók kerülték az ismétlést. A fönnmaradt mennyezetek, karzatok és bútorok szinte valamenynyi mintája egyedi. Ritka az olyan templom, ahol – mint a túronyi töredéken, a szennai kóruson – néhány kompozíció azonos. A tény arról is árulkodik, hogy a festők elsősorban tudásukra és képzeletükre hagyatkoztak. A bizonyára létező vándorló mintalapokat vagy templomfestő mintakönyveket régiónkban még senki sem látta. Előképül bizonyára a rajziskolai tananyag, különféle iparművészeti alkotások, hímzések, fém- és könyvdíszítések szolgálhattak. Mindazonáltal a növényi ornamentika – hímzéseken is látható – hajlékony szárú kompozícióinak kacskaringós levelein, a szárakat lezáró levélvirágokon, a féloldalas akantuszvirágokon a XVI–XVII. századi mintakönyvek hatása is fölismerhető. A figuratív, jelenetes, emblematikus ábrák gyakran könyvillusztrációk közvetlen átvételei, amint Mihály Ferenc erdélyi példái mutatják. A XVI–XVIII. századi fametszetek, ponyvanyomtatványok alakos képeinek másolatait Kiss Margit mutatta be északkelet-magyarországi és erdélyi templomokból. Az illusztrációk fölhasználása a Dél-Dunántúlon is így történhetett, de az anyag késői volta miatt alig tudjuk bizonyítani. A patai templom szőlőtöves táblája viszont nagyon is hasonlít Comenius 1653-ban írt tankönyve, az Orbis sensualium pictus 1798. évi pozsonyi kiadásának karós szőlőtő ábrájához, és a helyi egyházi följegyzésekben találni utalást a Liliomok könyve efféle használatára is, sajnos konkrét leírás és összevethető tárgyi emlék nélkül. Zentai Tünde

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement