Page 31

években hódított a belőle sarjadt rokokó. A királyi udvarból terjedő ízlés átalakította a művészetet: a szerkezettel szemben a díszítés vált hangsúlyossá, amelyben fő szerepet kapott az illúzió játékos megfogalmazása, az aszimmetria és a kontraszt, előtérbe kerültek az itáliai barokk rocaille kagylószerű formái. Pompeji 1748-as fölfedezését követően az antik szépségeszmény vonzása létrehívta a racionális, kiegyensúlyozott, szimmetriára építő klasszicizmust. Az új művészeti irányzatok közül a rokokó – a gótika óta legáltalánosabb európai stílus – nálunk is szinte késedelem nélkül eljutott az arisztokrácia körébe, amíg azonban – tájanként különböző időben – elérte a vidéki kézművességet és a népművészetet, majd’ fél évszázad telt el. A dél-dunántúli falusi templomokban 1790 táján jelent meg, és ellenállhatatlan divattá vált. Virágzása néhány évtized után, az 1830-as években átadta helyét a klasszicizmusnak és a belőle táplálkozó stílusoknak, majd a cifra templomfestés fokozatosan elhalt. A jobbágyfölszabadítás (1848) után érlelődő társadalmi változásokban a népművészet először tobzódóan színessé vált. A festett virágú asztalosművek, bútorok a templomok helyett már csak a parasztházak számára készültek. A polgárosodás kibontakozásával visszafogottabb, puritán színvilág érvényesült, a református templomokban uralkodóvá lett a szürke, majd a század utolsó évtizedeiben a barna, gyakran besimuló fa- és márványerezetű mintával. Az 1880as évek táján a falusi parasztpolgár is kezdte elegánsabbnak érezni a monokróm berendezést.

A hímes festést, hanyatlásának végóráiban a folklorizmus élesztette újjá, a megőrzés és a „magyaros stílus” kialakításának igényével. E XIX. századtól napjainkig, világi és egyházi épületekbe készülő művek azonban emlékeztetők csupán, hiszen nem illeszkednek a festett templomok korának élő közegébe. Az „új népművészet” az eredeti funkció és a művészeteket ötvözni képes talentum hiányában számos giccset „termel”, magas színvonalú alkotásai azonban a kultúra értékeit gyarapítják. A fönnmaradt dél-dunántúli hímes templomok festésében két domináns vonulat figyelhető meg, a reneszánsz és a rokokó. Előbbit a növényi ornamentika, utóbbit az elvont – virágokkal, főként rózsaszálakkal átszőtt – kartuselemek határozzák meg. A mustrába itt-ott geometrikus, tárgyi és állat, főként madár-alakos, figurális ábrák illeszkednek, amelyek többsége bibliai szimbólum, vallási példázat, esetenként általános érvényű, ősi folklorisztikus jelentéseket is átörökítve. Köztük néhány jelenet is előfordul: Hidason (1774) a flórával és faunával benépesített Édenkert, Patán (1794) a kánaáni hírhozók, az egyetlen antropomorf ábrázolással, Kemsén (1834) természeti kép fákkal és gólyával, régió szerte pedig az emblematikus, fiait tápláló pelikán. Összefüggő, tematikus képsor csak a patai templomban látható: a Naprendszer bolygóival. A tárgyi és élő figurák száma a virágos táblákéhoz viszonyítva elenyésző, és a rokokó terjedésével tovább fogyatkozott, kivételt csupán a patai templom képez. A díszítő elemeket a templomok ismertetésekor és a Motívumtárban egyenként bemutatjuk, kerülve a romanti-

latát, képi bemutatását, fotóit. A tanulmányokhoz térkép is tartozik, amely területi-földrajzi áttekintést nyújt, megjelöli a hetven templom állapotát (teljes, töredék, átfestett, múzeumba került, megsemmisült) és művészeti stílusát is. A harmadik fejezet a templomok asztalosainak, a templomfestőknek állít emléket. Foglalkozik az asztalosok festő tevékenységével, az újonnan fölfedezett, XVIII. századi siklósi asztalos központtal és azokkal a mesterekkel, akiknek a nevét saját maguk vagy mások megörökítették. (A rétfalusi, a haraszti, az adorjási, a merenyei és a szennai festett templom szignált, több pedig a stílusjegyek alapján beazonosítható.) A legjelentősebbek közülük Botos János, Nagyváti Ferenc, Nagyváti János és a két Gyarmati János, akiknek életét és munkásságát anyakönyvi és egyéb adatok is megvilágítják. A negyedik fejezet Motívumtár. E nóvumnak számító gyűjtemény a dél-dunántúli festett templomok XVI-XIX. századi díszítő elemeit tartalmazza, melyek zöme az 1770-1840 közti években készült. A mintegy négyszáz motívum alfabetikus rendben követi egymást, százharminckét képmelléklettel. Címszavaik alatt rövid definíció, a főbb ismérvek, formai tulajdonságok, történeti, művészeti összefüggések olvashatók, és – amennyiben van – szimbolikus, rendszerint bibliai vonatkozású jelentésük magyarázata, végül pedig előfordulási helyeik és évszámuk. A könyv bibliográfiával, a rövidítések és a régi mértékegységek

kus, áltudományos nézeteket, szigorúan a népművészeti, iparművészeti kutatások, a keresztény szimbolika és az ikonológia objektív, igazolt tényeire támaszkodva. A templomok hímes elemei A festett díszítés a templombelső terének szembetűnő és fontosabb alkotórészeit borítja, elsősorban a famennyezetet, a karzat és a berendezési tárgyak külső oldalait. A színpompás mennyezet, terjedelménél fogva a templom leglátványosabb eleme. Az ikonológia szerint a történelem korábbi szakaszaiban a mennyezet kifestése mindig az eget jelképezte, gótikus, lombsátorszerű díszítése a Paradicsomkert lugasát idézte. A középkori építészeti tér alapvető szimbolikus értelmét a protestáns virágos mennyezet is megőrizte. Az „égi kapcsolatot” nyelvünk mennyezet szava is hordozza, mely a finnugor kori égbolt jelentésű „menny” származéka. A felvilágosodás korától azonban a szó ezen tartalma lassan feledésbe merült. A dél-dunántúli templomokban a menynyezet díszítésének háromféle típusát lehet megkülönböztetni. Általános a virág- vagy rokokó ornamentikával borított, kazettákra osztott felület, amelynek létrejöttét a fönnálló templomokban már inkább a dekoráció szándéka és a kordivat ösztönözte. A XVIII. század végén elterjedt az égboltra emlékeztető, kék alapú, csillagos famennyezet, aminek párhuzamai és előképei megtalálhatók a vakolt mennyezeteken is, gyakran a Szentháromság jelével, Isten mindent látó, háromszögbe foglalt szemével. Egy esetben előfordult az Édenkert evilági tájakhoz hasonló képe is, amit a hidasi templom donga-

jegyzékével, valamint angol nyelvű rezümével zárul. Az illusztrációkat, a fotókat többen készítették, ám a könyv művészi rangját, magas színvonalú megjelenését – a sorozat köteteihez hasonlóan – a nagyszámú Deim Péter-fotók és a sorozatot tervező Katona Csaba nívós könyvterve biztosítják. A jelentős alapkutatásokon nyugvó, azokat összegző, művészi kivitelű monográfia nem csak hiánypótló, hanem a maga nemében egyedülálló is a magyar építészet-, művelődés-, egyház-, művészettörténeti és néprajzi szakirodalomban. A bemutatott festett templomok a magyar kulturális örökség és az európai kultúra jeles emlékei közé tartoznak. A dél-dunántúli anyag szisztematikus feldolgozása és szintetizálása igazi nóvum, hiszen a téma komplex tudományos feldolgozására és az emlékanyag zömének a bemutatására ezt megelőzően nem került sor. A könyv számos újonnan felfedezett, létező vagy csak kézírásos formában megbúvó, egykori festett templom históriája is, berendezésük, stílusjegyeik elemzése, továbbá a maradandó művészi alkotásokat létrehozó-megteremtő közösségeknek, mestereknek a bemutatása. Jelentős szakmai hozzájárulás ahhoz, hogy a hagyományőrző kistáji kultúrák szerepére, népművészeti és egyháztörténeti értékeinkre irányuljon a figyelem, hogy valamelyest oldódjon a hátrányos helyzetű kistérségek, települések elmaradottsága, hogy megvalósuljon e páratlan művészi értékek állagmegóvása. Szirtes Gábor

31

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded