__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 10

díjmentesen tanulhattam. Főként Istvánnak, Joli néninek és Annának köszönhető, hogy szakemberként vállalhattam fel a munkát, és indulhatott el Vajdaságban a tárgyalkotó népművészeti mozgalom, a népi kismesterségek oktatása és kézműves képzés 1996-ban, amely máig folyamatos. Lediplomáztam, de sajnos itthon, bárhol próbálkoztam, nem tudtam honosíttatni az oklevelemet. A viseletkészítő szakoktatói tanfolyamot is végigcsináltam, de az utolsó néhány hónaphoz már nem volt sem pénzem, sem tartalékom. Fiatalabb lányom egyetemre járt, itthoni támogatásról pedig szó sem lehetett. Ha tudtam volna honosíttatni a már megszerzett oklevelemet, talán valahogy mégis megteremtettem volna a feltételeket... Közben a háború itt volt a nyakunkon. Istvánt tartalékosként elvitték, Eszék, Vukovár közelében járta a háború poklát. Hála az égieknek, épségben hazatért! A vejem, sajnos nem. A lányom húszévesen, hatheti házasság után özvegyen maradt. Kegyetlen volt hozzá a sors! Három-négy német márkányi dinárt kerestem egy hónapban, és tíz márkát kellett letennem minden alkalommal a határon, hogy ki tudjak menni az országból, az iskolába. A tetejében a vonatok, buszok sem jártak, üzemanyag nem volt kapható a kutakon, valahol az út szélén, itt-ott „feketén” lehetett valamennyit vásárolni. Ha nagyon kevés volt az üzemanyagunk, akkor Magyarországra, Kelebiára, olykor Röszkére valahogy áthajtottuk vagy toltuk a gépkocsinkat. Iszonyatosan hosszú sorokban vergődtünk át. Máskor meg – műtősnőként – ügyeletből vagy műszakból, vonatról buszra szállva, valahogy eljutottam Horgosig. Az a legutolsó település a határig, onnan még hat kilométerre volt az átkelőhely. A hátamon hátizsákkal, benne a háromnapi elemózsiámmal, a házi feladataimmal, a könyveimmel, legtöbbször gyalogosan vagy stoppal jutottam az első célig, a szegedi vasútállomásig. Így jártam Pestre tanulni. Egy ideig a lányom tanárának a nagynénjétől maradt lakásában húzódtam meg az Örs vezér térnél, majd amikor ezt eladták, dr. Horváth Terézia néprajzkutató fogadott be. Minden hónapban ott voltam náluk, csodálatos otthont nyújtottak nekem. Nemcsak lelki táplálékot, hanem szakmait is kaptam. Sokszor éjfélekig beszélgettünk a viseletekről. Nagyon sokat segített nekünk Terézia! Petrás Anna is sokszor vendégül látott. Olyan volt számomra az a világ, hogy mellette a sok szörnyűség megenyhült valamelyest, onnan mindig föltöltődve jöttem haza.

Az újvidéki Csürdöngölő néptánc együttes a Néptáncosok Országos Bemutató Színpada vajdasági rendezvényén. Kalocsai viselet-rekonstrukció – Nagy-Raj, 2011.

10

III. Lánchenger Szőttes Pályázat kiállítása. VMF székház, 2013.

Nagyon szerettem az iskolát! Nem csak tantárgyaink, szép előadásaink voltak, nem csak vizsgáztam, hanem mindig választ kaptam a kérdéseimre, és útbaigazítást, ha valahol megakadtam. Tanácsokat kaptam a szakirodalomra vonatkozóan is, vagy olyan emberekhez irányítottak, akiknek a szakterülete engem éppen foglalkoztatott. Közben István folyamatosan dolgozott egy hazai szervezet létrejöttén. 1995 táján már mindkettőnket foglalkoztatott a gondolat, hogy Vajdaságban hasonlót hozzunk létre, mint a Dél-alföldi Népművészeti Egyesület Szegeden, vagy mint a budapesti Néptáncosok Szakmai Háza. Akkor már jól ismertük a szegediek tevékenységét, többször is megszálltunk náluk. Láttuk, hogy jó külföldi kapcsolataik vannak, hogy képzéssel is foglalkoznak, azt is, ahogy nagyrendezvényeket szerveznek, szakkönyvtáruk van, a tagság kiváló mesterekből áll. Az a ház csodálatos volt! Annak a lelkülete, a hangulata, minden, minden a népi kultúráról szólt. Nem volt nádtetős ház ott még a környéken se, nem volt döngölt földpadló, mégis... Azt láttuk, hogy az a módszer jó, az a módszer működik. Sokat beszélgettünk dr. Felföldi Lászlóval, Andrásfalvy Bertalan professzorral – ők tanárai voltak Istvánnak – a néptánc- képzés beindításának szükségességéről a vidékünkön. Máig csodálattal hallgatom a professzor úr előadásait, mindig erőt adnak a „továbbhoz”. Irányadók voltak ők, mint sokan mások a már említett szakemberek közül, akik segítettek minket, a kis csapatot, hogy megalakuljon a Vajdasági Magyar Folklórközpont. Segítettek, hogy hosszú távú programtervet dolgozzunk ki, hogy lépésről lépésre meg tudjunk valósítani egy-egy olyan célkitűzést, ami majd a későbbiekben eredményt hoz. Így született meg 1995. szeptember 2-án, tehát az idén húsz éve, a Vajdasági Magyar Folklórközpont. Kezdetben aggódtam, hogy a kettőnk ügyeire, a közös gyűjtőutakra kevesebb idő jut majd, a kiadványainkból, filmjeinkből is kevesebb születik, ha egy komoly szervezet irányítását fölvállaljuk. Így is lett, de megérte! Eleinte – ahogyan István mondta – vitt bennünket az ár, alig volt időnk átgondolni, hogy mivel folytassuk a munkát. Annyi tennivaló volt körülöttünk, hogy csak kapkodtuk a fejünket, és boldogok voltunk, hogy dolgozhatunk. István kezdeményezésére a néptánc-oktatást elsőként, még 1995ben, a VMF indította el a vidékünkön. A mai legkiválóbb együttesek vezetői innen kerültek ki. A Vajdasági Táncháztalálkozó és Kirakodóvásár újraindítása is megtörtént. A VMF szakmai kapcsolatainak köszönhetően hazai fiataljaink számára lehetővé vált a jelentkezés a Táncművészeti Főiskola néptánc szakára, így ma már képzett néptánc-pedagógusaink vannak. Hazai népi gyermekjáték-oktatást szerveztünk óvónők, szakmai találkozást a hagyományőrző csoportok vezetői számára, megmérettetést a kamara néptánc-együtteseknek. Dr. Diószegi Lászlónak és a Martin Szövetségnek köszönhető-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

folkMAGazin 2015/3  

A TARTALOMBÓL: Árendás Péter: Népzenegyűjtés a Fonóban – I.; Kóka Rozália: Értékmentők – II. rész; Rácz Mihály: Enyhébb vagy erősebb elhajlá...

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded