{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 42

Etiópiában jártam

Részlet a kilencvenéves Sárosi Bálint legújabb kötetéből 2015. január 20-án az MTA BTK Zenetudományi Intézetben köszöntötték Sárosi Bálintot kilencvenedik születésnapja alkalmából. E szép évfordulóra jelent meg a Nap Kiadó gondozásában „Népzenei tájakon – Válogatott írások” című kötete, amelyből az alábbiakban részletet közlünk. Az írás a Martin Györggyel 1965-ben közösen végzett etiópiai kutatást [lásd: A Martin-legenda, folkMAGazin, VII. különszám, 2011] eleveníti fel, amelyhez a szerző ezúttal kottákat is közöl. [...] Az etiópiai hagyományos étkezésben leves nem szerepel. A közkedvelt nemzeti étel, a wott, leginkább a mi pörköltünkhöz hasonlít. Juh-, kecske-, marhahúsból készül; főtt tojás, tyúkcomb is van benne. A mi átlagos halászlénknál is sokkal erősebben paprikázzák. Az etiópok wotthoz mindig, de egyéb húsételhez is szívesebben esznek inzserát. Az inzsera a kenyeret helyettesíti, egy helyi kölesfajta lisztjéből készül. Külsejére leginkább palacsintához hasonló, de kisebb abrosz nagyságú. Ugyanúgy, mint a palacsintát, pépből, nagy, kerek, lapos edényben sütik. Íze kissé savanykás. A wott hagyományos tálalási módja az, hogy asztal nagyságú, kehely formájú fonott eszköz tetején lapos edény van, az edénybe először az inzserát terítik bele, úgy, hogy szélei, mint valami abroszé, ki- és lelógjanak az edény oldalán; ezután öntik az edénybe, rá az inzserára, a wottot. További tálalásra már nincs is szükség. A fonott asztalt, a tetején levő wott-inzserával, a vendégek körülülik, és evőeszköz nélkül, puszta kézzel esznek. A kilógó inzserából szakítanak egy-egy darabot, és azzal mártogatják a wottot, vagy törölgetik le gondosan a mártást arról a húsdarabról, például tyúkcombról, amit a wottból kiemelnek saját maguk vagy az élhetetlenkedő kedves vendég számára. Ami töménységét és paprikázottságát illeti, a wott határozottan magyaros étel – csak a disznóhús és a nagy mennyiségű disznózsír hiányzik belőle. A szabadkézi fogyasztásmódban is van valami népi és történelmien magyaros. Igazi meglepődésemre akkor került sor, amikor először ettünk négyen a közös edényből, és mindjárt „barátságot”. Első vidéki állomásunkon a városka polgármestere ebédet adott tiszteletünkre, ott történt. Az elején csak két ujjal próbálom csipegetni az inzserát és szemelgetni a húsdarabkákat. A polgármester nem nézheti ügyetlenkedésemet, összetunkol hát egy fél marékra valót a közös edényből: „így ni, tessék” – és miközben száját nagyra tátja, hogy én is úgy tegyek – szájamba pakolja marka tartalmát. Fulladás veszélyével nyelem le a nagy falatot. Ahogy lélegzethez jutok, italrendelésemet ásványvízről ginre változtatom. Közben kísérőnk a fülembe súgja, hogy a szájba tevés a barátság jele, hasonlóval illik viszonozni. Összecsípek tehát egy szimboli-

42

Sárosi Bálint (fotó: Felvégi Andrea – Zeneakadémia képgyűjteménye)

kus falatkát – annyit, amennyivel az imént magam szívesen beértem volna –, és a polgármester barátságosan rám tátott szájába helyezem. Arca csalódottságot mutat. Többet adjak? – nézek segélykérőn kísérőnkre. Igen – mutatja megfelelően nyitott tenyérrel is kísérőnk. Ha csak ez kell!... És a men�nyiség, amit pótlásul a polgármester szájába juttattam, nemcsak őt, hanem engem is kielégített... Utána mindenkivel sorra csináljuk a barátságevést, csak Martin Györggyel kíméljük meg egymást, mondván, hogy mi igen régi barátok vagyunk. Mire befejezzük, torkom irányából már alig elviselhetően feszít a... jóllakottság. Az első barátságevés után napokig úgy viselkedtem, mint akinek böjtölnie kell (volt is rá valamelyes objektív okom). A nyilvánosság előtt csak banánt és folyadékot fogyasztottam. Titokban egy kevés hazai szalámit is. Három-négy nap után kísérőink hangos aggódással kezdtek figyelmeztetni: egyek többet, mert különben teljesen legyengülök. Egyik, nem éppen ínyemre való vacsora mellett olyan komolyra fordult a rábeszélők hangja, hogy szóval már nem győztem védekezni. Bebizonyítandó, hogy még egyáltalán nem gyengültem le, fél kézzel felkaptam a széket, melyben ültem, és karfájánál fogva vízszintesen kitartottam. Mutatványom túlságosan is megtette a hatást. Egyszerre mindenki elhallgatott, néhányan sorban felkeltek, és próbálták a szék-

emelést. Nem ment mindenkinek. A falusi kocsmaszerű helyiségben a többi férfivendégre is átragadt a vetélkedő szellem. Végül maga a tulajdonos – harmincöt év körüli, erőteljes férfi – vette kézbe a széket. Sikertelenül... Kissé feszültté vált a hangulat; érezni lehetett, hogy ez az ügy nincs még lezárva. Néhány perc múlva a tulajdonos elszántan kilép a pult mögül, int, hogy kövessem, és a kijárat felé indul. Kinn sötét van (éjjel tizenegy), és zuhog az eső. De hát, úgy látszik, ez „férfias ügy”, menni kell! Búcsúpillantást vetek társaimra – arcukon látom, hogy ők sem értik a helyzetet –, és megyek „ellenfelem” után. Minden idegszálammal kész vagyok a védekezésre. Kár, hogy nem látok eléggé a sötétben, ő bizonyára jobban lát... Ha megfordul, azonnal kezdem – a védekezést. Szerencsére nem fordult meg, hanem szó nélkül az udvar közepéig ment, és megállt egy, a földön fekvő fekete tömeg mellett; egy nagy kő volt. – Vegye fel – mondta jellegzetes helyi angolsággal. – Nem kell nekem ez a kő. – Nem is kell vinnie, csak kíváncsi vagyok, hogy fel bírja-e, mert ezt néhány nappal ezelőtt magam, kézben hoztam ide. – Ez aztán igen – igyekszem csodálkozni. – Nos... – Ja, igen... Minden rendben volna, csak piszkos a kő. Nem akarom összepiszkolni magam. Legjobb lenne, ha a csaphoz vin-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/1  

A TARTALOMBÓL: Foltin Jolán: Egy igaz lélek; Abkarovits Endre: Hosszú búcsú Halmos Bélától; Salat-Zakariás Erzsébet: Pontosan, szépen; Kóka...

folkMAGazin 2015/1  

A TARTALOMBÓL: Foltin Jolán: Egy igaz lélek; Abkarovits Endre: Hosszú búcsú Halmos Bélától; Salat-Zakariás Erzsébet: Pontosan, szépen; Kóka...

Advertisement