Page 36

Megtaláltuk Gyomát Baskíriában! Útibeszámoló a hajdani Magna Hungaria-ból

Az MTA néprajzos kutatójaként Szabó Zoltánnal, a Hagyományok Háza osztályvezetőjével együtt nemrég lehetőségünk nyílt ellátogatni a hajdani Magna Hungaria területére, Baskíriába és fővárosába, Ufába. Az ufai akadémiai intézet néprajzosa, Julia Abszaliamova megérkezésünket követően rögtön városnézésre invitált, amelynek egyik állomása a baskírok nemzeti hősének lovasszobra volt. A magaslaton elhelyezett, messziről is jól látható szobor talapzatától elénk tárult a két folyó összefolyásánál épült egymillió lakosú nagyváros panorámája. Kísérőnk a kisebb folyó torkolatára mutatva így szólt: „az ott a Gyoma folyó, és a partján épült új városrész neve is Gyoma”. [Képünkön a gyomai vasútállomás a XX. század elején lévő állapotában látható.] Én meglepődve kaptam fel a fejem: „de hiszen én Gyomán születtem!”. Most vendéglátómon volt a sor, hogy meghökkenjen. „Itt Gyomán?” – kérdezte. Ekkor tisztáztuk, hogy én a magyarországi Gyomáról beszélek. S így kezdődött meg az egy héten át tartó hasonlóság-keresés. Eddig keveset tudtam erről az Orosz Föderáció részét képező, soknemzetiségű köztársaságról, amely egykor talán tényleg a magyarok egy részének ideiglenes hazája is volt. A magyar őstörténet kutatói szerint a honfoglalás előtt a magyarság kettészakadt, és a keleten maradt magyarok valahol Baskíria területén élhettek. Ezt a feltevést bizonyítja Al-Bakhí arab utazó feljegyzése a baskírokról a X. századból, majd az 1150-es években Magyarországon járt Abu-Hámid al-Garnáti is, aki a kalandozó magyarokat is baskíroknak nevezi. A XIII. századi európai szerzetes-utazók egyike volt Julianus barát, aki a keleti magyarok lakóhelyét kutatta föl. Beszámolója szerint egy volgai bolgár városban élő magyar asszony igazította el, s a közelben megtalálta magyar testvéreit, akikkel közös magyar nyelvükön társalogva, megértették egymást. „Ennek az országnak egyik nagy városában, mely állítólag ötvenezer harcost tud kiállítani, a barát egy magyar nőt talált, aki a keresett földről erre a vidékre ment férjhez. Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett. Így is történt. Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban, és keresztény magyar véreik királyáról és országáról behatóan tudakozódtak. Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.” Egy másik domonkos szerzetes, Rubruk is ezt írta: „A baskírok ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a magyarok; pásztorkodnak, városaik nincsenek; országuk nyugatról Nagy-Bolgárországgal érintkezik. [...] Innen, Baskíria tartományából jöttek a hunok, akiket később magyaroknak neveztek, s ezért hívják Nagy-Magyarországnak.”. Még a tatárjáráskor a Kárpát-medencébe érkező keleti utazók, mint Dzsuvaini vagy Rasid-ad-Din is baskíroknak nevezik az itt élő magyar népességet. A kutatók máig vitatkoznak azon, hogy pontosan hogyan is történhetett a baskír-magyar együttélés, illetve, hogy tényleg élhettek-e elszakadt magyar csoportok a mai Baskíria területén, de

36

az bizonyos, – s ezt a közös „Gyarmat” és „Jenő” törzsnevek, valamint számos hasonló, vagy azonos szó is bizonyítja –, hogy a baskírokhoz mindenképpen van valami közünk. Akármerre jártunk, amint megtudták, hogy magyarok vagyunk, a legegyszerűbb boltos nénitől a régészprofesszorig mindenki a rokonságról, a közös múltról kezdett beszélni. Számos azonos szót találtunk, mint kender/kinder, alma/alma, árpa/árpa (a szemen lévő árpára is ezt a szót használják!), bökő(kiskés)/beke. A helynevek között meglepően sok a Magyarországon is használt helynév, mint például Kondoros/Kundurus, Békás/Bekas, Körös/Kerezs. Az ufai múzeumban külön vitrinben láthatók a régészeti ásatásokból előkerült magyar tárgyak, s a néprajzi kiállításon a tiszafüredi bőrbevonatos fanyereggel teljesen megegyező példányt találtunk az azonos formájú egyéb lószerszámok, s a karikás ostor mellett. A hímzések és szőttesek motívumai között is sok hasonlóságot véltünk felfedezni. A baskírok évszázadokon keresztül határőrként szolgáltak a nagy orosz birodalom határvidékén, s megőriztek egy a székelyekéhez hasonló rovásírást is. Népzenéjük pentaton, gyakran kvintváltó, akárcsak számos régi stílusú magyar népdalunk. Azon viszont már igazán meglepődtem, hogy ebben a négy évszázada orosz fennhatóságú régióban, ahol a baskírok jó része már nem is tud saját anyanyelvén, az ünnepi levesük mégsem a borscs vagy a scsí, hanem az aranysárga húsleves cérnametélttel. Sorolhatnánk még a hasonlóságokat, de mindez persze nem igazán tudományos. Hogyan is lehetne csak így egyszerű megfeleltetésekkel egymáshoz hasonlítani két, legalább ezer éve egymástól külön élő népcsoportot. Ilyen hosszú idő alatt rengeteg különböző hatás érte a baskírokat és a magyarokat, s ha valaha szoros kapcsolatban álltak, vagy netán még vérrokonság is fennállt, akkor sem mutatható ki egyértelműen sem a genetikai, sem a kulturális egyezés. Gondoljunk csak arra, hogy már a másodharmadunokatestvérek között is mekkora különbség lehet. És mégis, ha nem is tisztázhatóak a kapcsolódási szálak, a két nép attól még akár ösztönösen is táplálhat egymás irányában testvéri érzéseket. Ezt a szeretetet, s az ősi gyökerek keresését tapasztalhattuk meg a baskírok földjén kalandozva. Juhász Katalin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2015/1  

A TARTALOMBÓL: Foltin Jolán: Egy igaz lélek; Abkarovits Endre: Hosszú búcsú Halmos Bélától; Salat-Zakariás Erzsébet: Pontosan, szépen; Kóka...

folkMAGazin 2015/1  

A TARTALOMBÓL: Foltin Jolán: Egy igaz lélek; Abkarovits Endre: Hosszú búcsú Halmos Bélától; Salat-Zakariás Erzsébet: Pontosan, szépen; Kóka...

Advertisement