{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 6

ELHIVATOTTAK A VÉGEKEN – Kóka Rozália rovata

„Én és az Isten a legerősebbek vagyunk!” Beszélgetés Salamon József gyimesbükki plébánossal Néhány éve, talán 2008-ban, a csíksomlyói búcsú másnapján érdi zarándokcsoportunkkal Gyimesbükkre is ellátogattunk. A Rákóczi-vár romjai alatt, az „ezeréves határnál”, a kontumáci kápolna mellett felállított hatalmas szabadtéri oltárnál P. Böjte Csaba, napjaink köztünk élő „szentje” misézett a gyimesi atyákkal és számos más helyről odaérkezett paptestvérével. A hívek több ezer főnyi serege a mise végeztével feloszlott, egyesek a búcsús sátrak, mások a nagy hírnévre szert tett vasúti őrház felé indultak, vagy autóbuszuk felé vették útjukat. Én útitársaimtól elhúzódva felkapaszkodtam a Kálvária-hegyre. Ünnepi hangulatomban szerettem volna szívemhez ölelni az egész gyönyörű, Isten-alkotta tájat. A fenyőkkel borított, zöldellő hegyeket, a meredek domboldalak kacskaringós kerítésekkel felszabdalt kaszálóit, a völgy alján a sebesen rohanó Tatros ezüstszalagját. Szerettem volna egyenként szívemhez szorítani e táj nehéz sorsú lakóit, akiknek ősei a madéfalvi veszedelem után telepedtek meg ezen a tájon. Az 1970-es években sokat jártam a Gyimesekbe. A középloki Molnár Péter Busulán bácsi és felesége, Kata néni minden Magdolna napi búcsúra és máskor is, vártak nagy szeretettel. Én, ha csak tehettem, mentem is. Miután ők kiköltöztek a temetőbe, leányuk, Bilibók Berta néni várt rám Antalok-patakán. Mostanában a menyük, Ilonka hívogat. Különböző okok miatt közel három évtizednyi kihagyás után most jöhettem el újra. De sokat változott azóta itt is a világ! Merengésemből kedves hang zökkentett ki: – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szeretettel köszöntöm Gyimesben! Mosolygós arcú, számomra ismeretlen pap lépett hozzám: – Salamon József vagyok, a gyimesbükki plébános. Ismerem az ön munkásságát, nagy tisztelője vagyok. Kezet fogtunk s mivel nekem már sürgetőleg integettek a társaim, el is köszöntünk egymástól. 2013 októberében, a Lakatos Demeter Csángómagyar Egyesület által szervezett Petrás Ince János emlékülésen, Klézsén találkoztunk újra. Felkért, hogy az idei pünkösdi búcsúra rendezzek a szentmise előtti egy órára programot. Furcsálltam, hogy éppen hozzám fordult ilyen ügyben, hiszen a Gyimesekben – hála Istennek! – kiváló népművelők dolgoznak, zenészeik, énekeseik, hagyományőrző táncegyütteseik mes�sze földön híresek. Hallottam, olvastam, hogy a korábbi években nagyszerű erdélyi, magyarországi produkciókat mutattak be itt Gyimesbükkön. Mint számomra később kiderült, Salamon plébános úr nem csupán egy színpompás műsorral szerette volna kitölteni az időt. Némi gondolkodás után elvállaltam, hogy kérésére, a legjobb tudásom szerint rendezek egy egyórás előadást. Pünkösd napján a madéfalvi székelyek kórusával, a pusztinai csángó együttessel, a gyimesbükki idősekből alkalmilag szervezett csoporttal és népes bukovinai székely szereplőgárdával, több mint száz emberrel bemutattuk a Madéfalva gyermekei című szerkesztett műsorunkat. Tíz munkás napot töltöttem ezúttal Gyimesbükkön. A szereplőkön kívül találálkoztam a gyimesbükki óvodásokkal, az elsőáldozásra készülő kicsikkel, a Dani Gergely Általános Iskola összes tanulójávalval, a Gyimes-völgyében szolgáló papok-

6

„Iskolában”

kal. Természetesen meséltem is nekik! A plébánián laktam. A kora reggeltől késő estig tartó lázas jövés-menésben kevés beszélgetésre volt mód, mégis, ha villanásnyira is, de betekinthettem egy, a gyimesvölgyi és a moldvai magyarság megmaradásáért küzdő plébános, Salamon József életébe. A nagy gyimesi idill képe foszladozni kezdett. Részemről már csak egy bátor kérdés következhetett: adna-e interjút lapunk kedves olvasói számára? És ő igent mondott. * – A nevem Salamon József. Bákó mellett, Lujzikalagorban születtem, 1963. március 4-én. Édesanyám Bíró Anna, édesapám pedig Salamon Mihály. Édesanyám kilenc gyermeket szült a világra. Jelenleg heten élünk. A nagyszüleimmel való kapcsolatom mindig nagyon jó és szép volt, különösen az anyai nagyszüleimmel éltünk nagy szeretetben. Apai részről nagyapámat nem ismertem, mert korán meghalt. Nagyanyám kilencvenhárom éves volt, amikor meghalt. Apai nagyszüleim az ősi lujzikalagori templomban harangozói és hittanoktatói szolgálatot is végeztek. Nagyanyám rengeteg szép magyar éneket tudott. A nyolcvanas években valamennyit felvettünk ezekből a dalokból, de sok minden elveszett. Sajnos, nem tudtuk időben felfogni ezeknek az énekeknek az értékét, mélységét és szépségét. Anyai nagyapám és a nagyanyám kényeztető szeretetéből sokszor részesültem. Ha édesanyám beteg volt, vagy szüléskor, az újabb testvérünk érkezésekor mindig hozzájuk mentünk és ők gondoskodtak rólunk. Ma is emlékszem azokra a kedves hangulatokra, amiket náluk megéltem. A szóba (kályha) mellett, a sutuban aludtunk, ahol jó meleg volt. Éjjelre a lámpást egészen kicsire lehúzták. A petróleumlámpa ernyőjére az volt ráírva, hogy Budapest. A gyökereimre emlékeztetett ez a Moldovába került tárgy. Sajnos már nincs meg. Az éjszaka csendjében hangosan ketyegett az óra, ami most is visszacseng a fülemben. Számomra a nagyszüleim szentek voltak. Annyira figyelmesek voltak, annyira nagy szeretettel dédelgettek minden unokát, hogy feledhetetlen, pedig sokan voltunk. Mi nyolcan, édesanyám egyik testvérinél volt hét leány, a másiknál négy, egynél pedig két gyermek volt. Nagyapámtól én soha egy durva szót nem hallottam.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2014/6  

A TARTALOMBÓL: Szász József Árpád: „A banda"; Takács András: Az északi határ mentén; Kóka Rozália: „Én és az Isten...”; Fülemile Ágnes: „Mag...

folkMAGazin 2014/6  

A TARTALOMBÓL: Szász József Árpád: „A banda"; Takács András: Az északi határ mentén; Kóka Rozália: „Én és az Isten...”; Fülemile Ágnes: „Mag...

Advertisement