Page 10

„Azt hittem, hogy jó kedvem van...” Így kezdődött kamaszkorom egyik kedvenc dala a nyolcvanas években. A szerzője, Debreceni Kicsi Ferkó hatvanéves korára Nadapon „táborozott le”, pedig bejárta a világ színpadait és szerintem kínpadjait is. Nem titok, én vele muzsikálok tizenhat éve, és úgy hozta a sors, hogy beszélgetésünket Önök is olvashatják. A fent említett összefonódás okán ez a beszélgetés baráti, ezért nem magázódtunk, és ami a legfontosabb, szeretném, ha az olvasók is azt a Kissferit ismernék meg ezáltal, akit nekem megadatott. Legújabb lemeze nadapi próbáinak szünetében beszélgettünk, ezekből jegyeztem le a publikus gondolatokat. – Hogyan jellemeznéd magad? – Zeneszerző, népzenész, zeneműkiadó... De mit mondhatnék még? Író? Költő? Szabad gondolkozó? Mind elcsépelt. Hangépítész – ezt használom egy ideje, bár ez se fed le mindent. Könyveket írok, dalokat, verseket, szakmai tárgyú cikkeket, lemezeket, színházi és filmzenéket felnőtteknek, rajzfilmzenét kicsiknek, s nagyoknak egyaránt. – Mikor írtad az első dalodat? – A zeneóvodában, amiért Nusi néni meg is dicsért. Debrecenben éltünk akkor és egy nagyon jó zeneóvodába jártam, a Simonffy Emil Zenei Általános Iskola előkészítőjébe, ahol előbb tanultunk meg kottát írni, mint betűt vetni. Ott írtam az első kompozíciómat, de már nincsen meg, pedig sok mindent megőriztem. Itt vannak a padláson az iskolai füzeteim, egyetemi jegyzeteim, apám írá-

10

sai, irodalmi levelezése, de ez sajnos nincs már meg. Úgy emlékszem, ez egy kifejezetten nyerő dallam volt, de az biztos, hogy Nusi néninek nagyon tetszett. Aztán 1965-ben felköltöztünk Budapestre. Először az Áldás utcai iskolába jártam, majd fölvettek valahogy a Rákóczi Gimnáziumba. Rettentő túljelentkezés volt, mivel mi, „Ratkó-gyerekek” nagyon sokan voltunk, ezért még „F” osztályt is indítottak, ahová vagy a káderek, vagy az üldözöttek kölykei kerületek. – Te hová tartoztál? – Hát, az utóbbiba. Szerencsés vagyok, mert apám paraszti sorból küzdötte fel magát, így én már egy értelmiségi közegbe születtem. Ő irodalmár volt, s az ő révén már gyerekkoromban kapcsolatba kerülhettem a későbbi rendszerváltó értelmiség meghatározó személyiségeivel, akik sajnos nem tudtak igazán komoly eredményeket kiharcolni, mert az előző hatalom annyira beépült a gazdaságba, meg a politikába. A lényeg, hogy középiskolásként gyakran Nagy László, Páskándi Géza, Kormos István, Czine Mihály, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Für Lajos, Buda Ferenc vagy Ratkó József társaságában tölthettem szabad estéim jelentős részét. Ez felért egy akadémiával. Negyedikben elkezdtem járni a Vízivárosi Pinceklubba, ahol akkor a Kaláka Klub volt és ott hallottam először megzenésített verseket. A gimis évek alatt írtam legközelebb dalt, az első egy Kormos István költemény volt: „száll, a hinta föl-le száll, meztelen lány rúgkapál, keze, lába, haja száll...”. Hogy is van tovább? Ja, igen: „nevem után kiabál”. Meg nem mondom most a címét. Azt hiszem: Három napja. Közben állandóan népdalversenyeket, énekversenyeket nyertem és a gimnázium végére alakult ki, hogy én mindenképpen néprajz szakon szeretnék továbbtanulni, ahová fel is vettek. Azóta a népművészettel foglalkozom. 1973-ban léptem be a már működő Vízöntőbe. – Kik voltak akkor a Vízöntő tagjai? – Panyiga, azaz P. Vas János, Lantos Iván, Dabasi Péter – ők a későbbiekben is fontos résztvevői voltak a népzenének, világzenének. Balázs János volt a bőgős. 1973-ban léptem be. Apám egyik tanítványa üzent, hogy hegedűst keresnek. Akkor derült ki, hogy ez az a zenekar, ami 1972ben Orfeo-ról nevet változtatott Vízöntőre. A Vízöntőt szerződtette Novák Tata a Bihari Együttes kíséretére, mert ő is újítani akart. A Bartók Együtteshez Sebőék mentek, de neki is kellett az új hangzás, csak a Vízöntőnek nem volt hegedűse. Blockflötéken és gitárokon elég nehéz volt erdélyi vonószenét imitálni. Miután beléptem, utána kezdtünk el csak széki, mezőségi meg más autentikus népzenével foglalkozni komolyabban. A Vízöntő egyébként megnyerhette volna 1972-ben – akkor még Orfeo néven – a Ki Mit Tud?-ot, de politikai okok miatt azt a kategóriát Boros Lajosnak kellett megnyernie a Hogyha fú a szembeszél című bugyuta dalocskájával. Ott egy betyárballadát, a Barna Pétert [valójában Fábián Pista nótája volt a feldolgozás címe – a szerk.] játszották, mert már magyar anyaguk is volt, egyébként ők előtte főleg latin-amerikai zenét játszottak, például a Törd a kerítést – ezt a fajta zenét. – 1973-tól meddig voltál a Vízöntő tagja?

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2014/4  

A TARTALOMBÓL: Agócs Gergely: A magyar közmédia „páva-variációi”; Sándor Ildikó: Néphagyomány hetedíziglen; Barcsay Zsombor: A Bihari sikere...

folkMAGazin 2014/4  

A TARTALOMBÓL: Agócs Gergely: A magyar közmédia „páva-variációi”; Sándor Ildikó: Néphagyomány hetedíziglen; Barcsay Zsombor: A Bihari sikere...

Advertisement