Page 48

Támpontok színpadi néptánckritikához Ertl Péterrel beszélgettem pár éve. Véleménye szerint, bár vannak nagyon értékes koreográfiák és a szakma szépen halad, a sajtóban általában hiányzik az a szakértő, objektív és építő kritika, ami a további kibontakozást, a helyes útvonalak keresését megkönnyítené. Természetes dolog egy adott mű értelmét, értékét és hitelességét megvizsgálni. De hogyan lehetne ezen túlmenően is a kritikusok munkáját segíteni? Alapvető és ideillő tényezőnek tartom René Girard mimetikus elméletét (mimesis), pontosabban a „példakép” fontosságát. Szerinte az életben mindent utánozva – példaképet követve – tanulunk. Vonatkozik ez a gyermek első szavaira, de ugyanúgy a művészi alkotásra. Ezért gondoltam, hogy egy-egy színpadi koreográfia kiértékeléséhez hasznos támpont lenne meghatározni, hogy az alkotó – tudatosan vagy tudat alatt – milyen példaképet választott magának. Persze, nem lehet minden példaképet elképzelni, de szerencsére vannak a színpadi néptánc terén meghatározó típusok, amelyek a kritikus számára kiindulópontként szolgálhatnának. Ezeknek csoportosításában nagy segítségemre volt Novák Ferenc egy régebbi tanulmánya, amelyben Tata meghatározta a fő irányokat. [A néptáncmozgalom művészeti irányzatai. Népművelési Intézet, 1979. – lásd még folkMAGazin 2012/3-4]

Az Ő gondolataival kezdem, bár valamelyest eltérek tőlük.

48

* „Tiszta forrás” A modell itt maga a hagyomány, amely olyan viszonyban áll a színpadi előadással, mint a valóság egy dokumentumfilmmel. Theresa Buckland, angliai etnokoreológus, az egyik Dunamenti Folklóresztiválon zajló tanácskozáson érdekes véleményt közölt ezzel a modellel kapcsolatban. Szerinte az igazán jó színpadi bemutatása a folklórnak az, amelyik a nézővel el tudja feledtetni, hogy színpadi bemutatót lát. Tehát olyan, mintha a néző hirtelen egy falusi ünnep vagy táncos szokás közepében találná magát. Persze, a színpad mindig szigorú korlátokat állít. De ebben a modellben szerintem éppen ez a kihívás: képes-e a koreográfus arra, hogy az eredeti hagyományban elmélyülve – de a színpad törvényeit tiszteletben tartva – olyan művet alkosson, amely a tiszta forrásba úgy ad betekintést, hogy azt a színpadon is hűen tükrözi. És itt nem csak az adott dialektus korrekt visszatáncolásáról van szó, hanem a tánctípus mélyebb tiszteletéről. Hogy például a koreográfus egy szólisztikus legényest ne csoportos tömegtáncként vigyen a színpadra! Vagy, hogy egymástól eltérő, az eredeti környezetben egymás mellett sohasem tálalható tánctípusokat vagy dialektusokat ne sorakoztasson egymás mellé! A kritikus munkája tehát ebben az esetben sem könnyű. Rengeteget kell tudnia az előadott hagyományról, különben a kritikája felszínes vagy erősen szubjektív lehet és így nem sokat ér.

vészi mondanivaló eszköze jelenik meg. A lényeg mindig az, hogy ebben a modellben feltételezve van az alkotó művész, a platóni démiurgosz, aki művében megteremti (és persze nem csak megteremti, hanem meghatározza!) az „égi mást”. A kritikus munkája ebben az esetben sem könnyű, hiszen ahhoz, hogy kiértékelje, az adott műnek mennyire sikerül megközelítenie a valóság eszményi mását, alaposan ki kell vallatni az alkotást. Először is: észlelhetővé tette-e a koreográfus művén keresztül a valóságot? Azután: eltalálta-e az „égi mást”? (Mert ez szubjektív dolog, és lehet, hogy a kritikusnak más a véleménye, mint az alkotóé.) Végül: a társulat képes volt-e megfelelő szinten interpretálni a művészi látomást?

„Égi más” „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa.” Arany János Vojtina ars poétikája című, platóni ihletésű versének sorai jelmondatként szolgálhatnak – és szolgálnak – egyik legfontosabb koreográfiai irányzatunk számára. (Platón szerint csak az ideák bírnak valódi léttel, minden földi dolog csupán ezek tökéletlen képmása.) Az eszményítő realizmus széles skálájú művészi munkának ad teret a hagyományos tánc idealizált megjelenítésétől kezdve elvontabb, de még a hagyományt idéző művekig. Viszont nem tartozik ide az olyan koreográfia, ahol a néptánc csak mint a mű-

„Bartók–Kodály” Jól ismert magyar modell. Száz év alatt szinte fogalom- vagy szimbólumstátuszt nyert, és mint a jelképeknél általában, ennél is fennáll a téves interpretáció vagy akár a visszaélés veszélye. (Kutszegi Csaba például ezt írta a MÁNE „Szarvasének” című darabját méltató kritikájában: „... ne tegyünk le arról, hogy táncban is létrejöhet Bartók Béláéhoz hasonló teljesítmény! [...] Ez lehetne a nemzeti tradíció komolyan vételének a sine qua non-ja.” Eltekintve attól, hogy a „sine qua non” és a feltételes „lehetne” kifejezések használata valahogy kényszerházasság egy mondaton belül, itt az első probléma pontosan a bartóki

Ifj. Zsuráfszky Zoltán: „Sebes vándor” (Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes – fotó: Majnik Zsolt)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2014/3  

A TARTALOMBÓL: Sáfrányné Molnár Mónika: „Ály meg o halando, tekincs e fejfára...”; Kóka Rozália: Salföldi Akadémiai Napok; Fehér Anikó: Nant...

folkMAGazin 2014/3  

A TARTALOMBÓL: Sáfrányné Molnár Mónika: „Ály meg o halando, tekincs e fejfára...”; Kóka Rozália: Salföldi Akadémiai Napok; Fehér Anikó: Nant...

Advertisement