Page 15

„Zöld erdő aljában fütyürész valaki...” Találkozásaim Olsvai Imrével 2014. február 19-én, 82 éves korában elhunyt Olsvai Imre Életfa-díjas népzenekutató, zeneszerző, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetettje, az MTA Zenetudományi Intézet nyugalmazott főmunkatársa, a KÓTA és a Vass Lajos Szövetség tiszteletbeli elnöke. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett zenetudományi, népzenekutatói (1956) és zeneszerzői (1958) oklevelet. Főtanszak tanárai Kodály Zoltán és Szervánszky Endre voltak. Az MTA Népzenekutató Csoportjának külső (1951–től), majd belső munkatársa (1957–től), 1974-től tudományos munkatársa, 1987-től főmunkatársa, a népzene és néptánc magyarországi újjászületésének egyik legodaadóbb támogatója, ahogyan a szakma emlegeti, „Kodály utolsó tanítványa” volt. Ez az esemény ad szomorú aktualitást Bodza Klára visszaemlékezésének.

H

ol is kezdjem? Talán ott, amikor már tíz éve tartó énekesi pályám során egyszer csak feltettem magamnak a fontos kérdést: miért is énekelek népdalokat? Mai napig sem tudom szavakkal leírni, mi az, ami megfogott bennük, de valami belső kényszert éreztem arra, hogy elénekeljem ezeket a tiszta, egyszerű dalokat. Kezdetben még csak fizikai adottságaimat, csengő szoprán hangomat próbáltam kamatoztatni, s a hallgatóság pozitív visszajelzése megerősített abban, hogy tovább kell folytatnom. Valami azonban hiányzott. Csak később jöttem rá, mi az, amikor elhatároztam, hogy művész-pályámat kibővítem a népdalgyűjtéssel és a tanítással. A gyűjtések során találtam meg a hiányzó láncszemet. Rádöbbentem, mi az, ami nekem a népdalokból addig leginkább hiányzott: a belső tartalom, a dalok lelkisége, hangulata, karaktere, amely csak az eredeti felvételek többszöri meghallgatása után vált számomra érthetővé, élménnyé. Ettől kezdve belső átalakuláson mentem keresztül, s már egészen más szemmel figyeltem, hallgattam, énekeltem és tanítottam a népdalokat. Arra törekedtem, hogy minél jobban hasonlítsanak az eredetire, minél hitelesebben szólaljanak meg akár általam, akár a tanítványaim által, még azt is felvállalva, hogy ez a megszólalás esetleg a szép hang, az esztétikus előadás rovására történik. Ebben az esetben már nem a natúr hang szépsége, esztétikuma, hanem a népdalok sokféleségét, hitelességét jelentő tartalom volt a fontosabb. Tanári pályám kezdetén sok szakember nyújtott segítő kezet, hol a gyűjtő munka, hol az oktatás első lépései során. Így lassan kirajzolódott előttem az én igazi feladatom. A részek kezdtek egésszé összeállni, a dalok megteltek tartalommal. Számomra Olsvai Imrével való találkozásom a legemlékezetesebb, amely meghatározója lett további életutamnak. Mint népzenét tanító kezdő tanár, feljárogattam az MTA Zenetudományi Intézetének Népzenei Osztályára eredeti hangzóanyagért. Személyesen nem nagyon ismertem senkit, de ahova bekopogtattam, a zenetudósok igen barátságosan és nagy segítőkészséggel fogadtak. Így aztán ezt a jó szoká-

somat mai napig megtartottam, s ha szükségét érzem, futok a ZTI-be, anyagért. Egyszer, 1980-ban, az óbudai Mókus utcai Zeneiskola akkor már működő Népzenei Tagozata – ahol én is tanítottam – tartott bemutató előadást a Fészek Klubban. Elismert szakemberek ültek a nézőtéren, kíváncsian várva a népzenei oktatás első eredményeit. Akkor még nem sejtettem, hogy a komoly férfi, aki legnagyobb meglepetésemre biztató mosollyal, barátságosan értékelte a tanítványaimmal bemutatott sárközi karikázómat, Olsvai Imre. Felbátorodva a biztatástól felmentem a ZTI-be és kértem tőle néhány percet, hogy további útmutatást kapjak. Az a néhány perc azután több órás beszélgetéssé szélesedett, bőségesen ellátott szakmai tanácsokkal. Arról például, hogy hogyan kell az eredeti felvételeket értelmezni, hogyan érdemes gyűjteni, mely dalok alkalmasak tanításra, melyek az értékes, illetve a romlott változatok. Sorolhatnám, de nem érnék a végére. Ezután többször is felkerestem őt, s a mai napig őrzőm azt a két sárközi szőlőőrző dalt, amelyek kottáját e szavakkal dedikálta: „a legbátrabb szőlőőrző lánynak”. Ettől kezdve szinte szárnyakat kaptam a tanításban, és repestem a boldogságtól, hogy mennyi mindent tudok majd hasznosítani és beépíteni az oktatói programomba. Ekkor értettem meg azt is, hogy a népdalok mérhetetlen gazdagságú kincstárában hogyan kell tájékozódni, hogyan kell kiválogatni a tanításra legalkalmasabbakat,

s melyek azok, amelyek leghívebben őrzik egy-egy dialektus jellemző vonásait, miközben esztétikai élményt is nyújtanak. Egy alkalommal éppen egy somogyi dalnál – a „Zöld erdő aljában fütyürész valaki” kezdetűnél – akadtam el. Nem tudtam eldönteni, hogy a meghallgatott változatokból melyiket tanítsam. Nosza, újra felkerestem „Imre bá’-t”. (Magunk között csak így emlegettük. Számomra az ő esetében a bácsizás nem a kort, hanem a mérhetetlen tudás elismerését jelentette, hiszen kislánykoromban a bácsikra úgy néztem fel, mint akiktől mindig tanulhatok.) Együtt hallgattuk végig a változatokat, s kiválasztottuk a leginkább letisztultat, amit ő maga is elénekelt. Mivel mindig hordok magamnál kis diktafont, felvettem az általa javasolt variánst az ő hangjával és a magyarázatával együtt. A felvétel most is megvan, s tanítványaimnak azóta is ezt a változatot tanítom. Azon a napon még egy fontos dolgot tanultam tőle. Részletesen kifejtette, hogy ha az eredeti felvételen éneklő asszony vagy férfi nagyon idős, s ezért esetleg lassan, többszöri levegővétellel, nagyon mélyen, hiányzó fogai miatt esetleg pöszén énekel, akkor mi a teendő. Azt mondta, próbáljam meg elképzelni, hogy az énekes fiatal korában miként énekelhette a dalt, s a tanításnál ezt vegyem figyelembe. Hiszen magam és a tanítványaim sokkal fiatalabbak vagyunk az illető énekesnél, így a dal ugyanolyan hitelesnek tűnhet majd a fiatalságra formálva, de a dalok lelkiségét, hangulatát, karakterét megtartva, mint az eredeti. A gyakori tanácsadás barátsággá alakult. Imre bá’ a pódiumműsoraim, önálló estjeim, tanítványaimmal való közös előadásaink, CD lemezeim és tankönyveim elkészítésének állandó segítőjévé vált. Jelenlétével, kommentárjaival, lektori munkájával mindenütt támogatta művészi és oktatói tevékenységemet. Bármikor és bárki fordult hozzá tanácsért, mindig szakított rá időt, hogy segítsen. Szomorú arra gondolni, hogy ezt – mindannyiunk fájdalmára – a jövőben már nem tehetjük. Drága Imre bá’, szívünkben örökké őrizzük emlékedet! „A legbátrabb szőlőőrző lány”: Bodza Klára

15

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2014/2  

A TARTALOMBÓL: Dombi Gábor: „Talán többet tudunk a halálukról, mint az életükről”; Kiss Ferenc: Dongó „saját” népzenéje; Bencze Lászlóné dr....

folkMAGazin 2014/2  

A TARTALOMBÓL: Dombi Gábor: „Talán többet tudunk a halálukról, mint az életükről”; Kiss Ferenc: Dongó „saját” népzenéje; Bencze Lászlóné dr....

Advertisement