Page 12

A kaktuszok földjén A Forrás Néptáncegyüttessel Mexikóban

I

gazi szeptember szagú kora hajnal, alig öt óra. Gyülekezünk. Egyre többen érkeznek, kissé bedagadt szemmel, álmosan, ám várakozással telve. Útra kelünk. Megint átrepüljük az óceánt. Az együttes ki tudja hányadszor, ez a mostani felnőtt társaság viszont először készül ekkora útra. Érthető az izgalom. Bőröndök, nagyok, kisebbek, egyenruha. Pakolás a buszba. Irány Mexikó! Itthon kézzel fogható a feszültség, és persze Monterreyben is. Harmadszor térünk oda vissza, így a fesztivál igazgatója kíváncsi, hogy az együttes megőrizte-e régi fényét. Nagy izgalommal várnak ránk azok a táncosok és zenészek is, akik egykor részt vettek a Summerfesten, a forrásosoknál laktak, és szinte el sem hiszik, hogy újból találkozhatnak velünk. Alig veszünk háromszor levegőt, és máris Párizsban vagyunk, ahol szívinfarktus közeli állapotba kerülünk. Ötven perc alatt kellene átszállnunk a mexikói járatra, ám eltűnik a prímásunk, aki az útlevelét egy, a gépet már elhagyó táncos táskájába tette. Amíg ő a gépen az útlevelét keresi, mi a várócsarnokban a percek múlását számoljuk tehetetlen dühvel: amennyi időt tölt ő a gépen, annyival kevesebb jut nekünk az átszállásra. Felhívni sem tudjuk, ki van kapcsolva. Hosszú percek után megérkezik, mi rohanunk, ám egy nagyjából háromszáz fős sor végére kerülünk. Útlevél-ellenőrzés, amelyet – ki tudja miért – egyetlen ember végez, miközben mindenki rohanna a csatlakozó járatához. Latolgatni kezdem a jövőt. Mit kezdek majd a huszonnyolc emberrel, ha itt rekedünk, Párizsban. Végül az egyenruhánk ment meg. „Nagyon fontos” társaságnak tűnhetünk, mert a franciák egyszer csak megnyitnak még egy ablakot, amelyikhez mi mehetünk először. Hipp-hopp, alig telik el tíz perc, és már a mexikói járat ajtajában toporgunk. Előbb beszállunk, azután fel. Alattunk Európa, előttünk Mexikó. Repülünk. Eltelik egy

Monterrey főterén

12

Monterrey, Modern művészetek Múzeuma

óra, kettő, öt, nyolc, tíz, és még mindig repülünk. Soha nem lesz este, egyre csak nyugatnak megyünk. Azon gondolkodom, hogy 1985 óta vajon hány órát, hány napot, hetet, hónapot töltöttem a Forrással valahol a világban. Hány kilométert tettünk meg úton, vízen, földön, levegőben? Harminc év... Miközben repülünk a nap nyomában, a soha véget nem érő nappalban, felidéződnek bennem a legszebb turnék, a legvidámabb események. Tizenegy óra és ötven perc múltán végre megkezdjük a leszállást. Feltűnik Mexikóváros. Még egy perc és már gurulunk. Megérkeztünk. Mexikó, itt vagyunk, örülj nekünk úgy, mint ahogy mi örülünk neked! A tranzitban nagy felfordulás vár bennünket. Egyszerre érkeztek meg a KLM, az Air France, az Iberia és a Lufthansa járatai, így közel ezren várjuk, hogy kezeljék az útlevelünket. Reménytelenül hosszú a sor. Látva egyenruhánkat és a szép lányokat, először a légi utaskísérők folyosójára akarnak bennünket terelni. Arra gondolhattak, hogy valamelyik új légitársaság személyzete lehetünk. Aztán kiderült, egyiké sem, viszont – miután megtudták, miért is jöttünk Mexikóba – pillanatokon belül megnyitottak egy újabb ablakot a számunkra. (Hiába, no, olykor mégis a ruha teszi az embert.) Az addig előttünk álló több száz utas kissé irigykedve nézte, hogy a várakozás számunkra véget ért. Még egy órát a tranzitban kellett töltenünk, mivel egy bőrönd nem érkezetett meg. Elintéztük az ilyenkor szokás teendőket, azután lázasan tologattuk kifelé a csomagokat. A meglepetéstől meg sem tudtunk szólalni: a querétarói néptáncegyüttes tagjai, akik nyolc éve jártak Százhalombattán, csak azért utaztak mintegy három órát, hogy húsz percre láthassanak minket. Üdítőt és süteményt hoztak útravalónak, hiszen az utazásunk még nem ért véget. Majd' tizenöt órás autóbuszút várt ránk Mexikóvárosból Monterreybe, pedig ekkor már huszonnégy órája úton voltunk. Kun Tibor

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2014/2  

A TARTALOMBÓL: Dombi Gábor: „Talán többet tudunk a halálukról, mint az életükről”; Kiss Ferenc: Dongó „saját” népzenéje; Bencze Lászlóné dr....

folkMAGazin 2014/2  

A TARTALOMBÓL: Dombi Gábor: „Talán többet tudunk a halálukról, mint az életükről”; Kiss Ferenc: Dongó „saját” népzenéje; Bencze Lászlóné dr....

Advertisement