{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 34

SZÉKIEK SZIBÉRIÁBAN

K OCSIS R ÓZSI

HAGYATÉKÁBÓL

Apám mesélt Ott futkároztunk a temetőkert alatt a réten, pikóba font hajjal, egy szál ingben, mezítláb. – Né, gyertek! Jönnek apámék haza a mezőről. Ucca neki, elejébe, ki éri el hamarabb? Apám vállán kapa van, hátul a kapa nyelébe csicses korsó akasztva, mellette ott csüng a fehér ruhatarisnya. Mi van a tarisnyában? Madárlátta kenyér? Mint a kismadarak, csipegetjük, eddegéljük, hogy tovább tartson. Most apám mesél. A tornácban ülünk esténként. Foltos a csizmája, foltos a lájbi, a nadrág rajta. Fején esőmosott, szürke kalap. Csak a kékítős fehér ing vigyorog rajta. Sovány, magas ember. A hátát pihentetve a kajsza ládának támasztja, hatalmas nagy bajuszát meg-megpörgeti. Oly sokat viccel, nevet nekünk. Körül üljük. Én az ölében. Magához ölel, és úgy súgja a fülembe: – Te, kicsi érzékeny! Újságba facsart szivarját kérges, füstös ujjai közé fogja, a szája, mint a kémény, úgy fújja a füstöt. Én azt lesem, mikor csókolhatom meg. Ő pedig felrikolt: – Félre, bajszi, csókot kapsz! Nagyokat kacagunk a testvéremmel. Ketten a két térdére ülünk: „Gyí, te lovam, gyí, gyí, gyí!” – fújjuk. – Jaj, gyermekeim, fáradtak a lovak, egész nap kapáltam. Szorosabban az ölébe kuporgok. – Ha nem megy a ló, nem baj, nem számít! Mesét mondjon ked’, édesapám! Hogy volt az orosz fogságban? Azt mondja ked’! – Négy évig voltam Szibériában, ott, ahol a madár sem jár – kezdte apám. Én lélekben az apám térdein ott utazgattam, amerre ő járt. Láttam a véres csatát, most újból összeütköztek. De mennyi katona van elesve a fehér havon! Tócsákban piroslik a fagyos vér. Ki nem mozdul, az most meghal, idefagy. Halk sóhaj, nyöszörgés közt kihallik egy hang: – Testvér, Márton barát, hol vagy? Gyere már! Apám jól ismeri ezt a hangot. Visszatér, lehajol. Saját véres köpenyével van letakarva egy alak. Kitakarja. – Itt vagyok, barát! Nagyon fáj? Jobban leszel! – két kezével melengeti a haldokló arcát. – Nem fáj nekem semmim, barát. De tudod, ott messze, Erdélyben van a gyermekem, a feleségem, a házam. Istenem, légy velem! Most apámat látom vergődni. Könnyes szemmel takarja be a hóval egyetlen barátját, és belekiált a fagyos Szibériába. Senki nem hallja. Felkiált a napnak, lesúgja a véres hónak, felkiált a csillagos égnek, a holdnak, halottaknak: – Engem is vár három gyermek, a feleségem, Erdélyország, a hazám. Te légy velem, Istenem! Papírból csináltak maguknak mellényt a katonák, úgy bújtak a hó alá, ami meleg takarót jelentett számukra, mondta apám. Újabb ütközet. Hallom apámat jajgatni: – Jaj, a lábam! Itt a lábszárán ment át a golyó! Hátravitték, és én látom, amint ráírja a kórház falára a nevét. De belevéste a falba, ráírta a láger ajtajára.

34

Itt, ahol kopasz deszkákon feküdtek takaró nélkül, nem volt elég az éhség, hanem a féreg is rágta őket. Még kívül, a láger falára is ráírta, hogy Kocsis Márton, de nem mondott senkinek semmit ez a név. – Oh, de messze a hazám, légy velem, Istenem! Édesanyám kikiált: – Kész a vacsora! Én még mindig ott kuporgálok az apám ölében, szememet törölgetem. Apám hatalmas nagy bajszával csiklandozza a nyakam, orcám, fülem, orrom. – Kacagj már, hadd annyiba a sírást! Meg ne lássa anyád, mert többet nem mesélek! Nézd meg, hogy futnak a lovak! – lendített rajtam egyet a térdével. – Gyí, te lovam, gyí, gyí, gyí! Most érkeztünk meg Szibériából. Anyám újból kikiált, de most jó hangosan: – Kész a vacsora! Apám megcsókol, magához ölel, és a fülembe súgja: – Te, kicsi érzékeny! Leenged az öléből, kézenfogva megyünk vacsorázni. Kocsis Rózsi Közreadja: Juhos Kiss Sándor és Juhos-Kiss János Illusztráció: Juhos Kiss Sándor

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/6  

A TARTALOMBÓL: Morvay Judit - Tompos Krisztina: „Egymásra, apránként”; Bolya Mátyás: Meghalt Mandache Aurel moldvai hegedűs; Móra Ferenc: Sz...

folkMAGazin 2013/6  

A TARTALOMBÓL: Morvay Judit - Tompos Krisztina: „Egymásra, apránként”; Bolya Mátyás: Meghalt Mandache Aurel moldvai hegedűs; Móra Ferenc: Sz...

Advertisement