a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 28

„Elment a madárka” Ferencz Éva halálára

N

em voltunk közeli barátok, nem jártunk össze, főként közös szereplésekkor találkoztunk. Leggyakrabban az 1970-es és ’80-as években, az Egyetemi Színpad virágkorában, amikor mindketten Domokos Pál Péter feledhetetlen, a moldvai csángókról szóló előadásainak rendszeresen közreműködői voltunk. Budai Ilona, Faragó Laura, Ferencz Éva énekeltek, én meséltem. 1993-ban, szeretett mesterünk, példaképünk halálának egy éves évfordulójára Ferencz Éva szervezett a Pesti Vigadóban nagyszabású emlékestet. Egybegyűjtött bennünket, „régieket”, de velünk emlékezett akkor Kallós Zoltán is, és még sokan mások, akik szerették és tisztelték a „csángók apostolát”. Az utolsó közös szereplésünk 2009ben volt a Magyarok Házában. Ez alkalommal Horváth Árpád, az Egyetemi Színpad egykori igazgatója hívott össze bennünket, „egyetemi színpadosokat”. Valahányszor találkoztunk Évával, mosolygott, áradt belőle a szeretet, a kedvesség, csicsergett, mint egy aranyos kismadár. Kölcsönösen elsoroltuk, hogy ki mit csinál éppen, s ha úgy adódott, megajándékoztuk egymást egy-egy lemezzel, könyvvel. Mindig csodáltam a szépségét, mélyen átélt éneklését, imáit. Nem tudtam, miként feltehetően mások se, hogy ez nem csupán előadói teljesítmény, nem sejtettem, hogy milyen hatalmas a szívébe zárt fájdalom. Csak egyszer borult a nyakamba, jajongva, zokogva, talpig feketében, 1992-ben, amikor elveszítette az édesanyját. Utoljára 2013. szeptember 21-én, Egerben, a Hittudományi Főiskolán, a Petrás Incze János néprajztudós szerzetes tiszteletére rendezett tanácskozáson találkoztunk. Az első sorban ültem, figyelmesen hallgattam az előadókat, amikor váratlanul mellém ült. Görcsösen megszorította a kezemet, majd lázasan suttogta: – Rozikám! Segíts! Meghökkenten tekintettem rá. Kétségbeesett, beteg, csonttá fogyott ember kapaszkodott belém. Szólították, felállt, behunyta a szemét és tíz percen át énekelt. Egy Mária énekkel kezdte, majd a Kövecses víz martján... és a Mikor leján vótam... kezdetű moldvai csángó népdalokat énekelte el. Ez volt az utolsó fellépése. A szünetben még váltottunk néhány szót, mellét öklözve suttogta: bűnös vagyok, vét-

28

keztem, meg akarok halni! Tanácstalanul álltam előtte, erőtlenül, ügyetlenül vigasztaltam: – Hogy mondhatsz ilyeneket? Mennyi örömöt szereztél az embereknek, milyen sokan szeretnek, nem adhatod fel, élned kell! Szavaim láthatólag nem jutottak el a tudatáig. Valami áthatolhatatlan sötétség szállt a lelkére, már nem látta Isten fényét, amelyről annyit énekelt, beszélt, írt, nyilatkozott az elmúlt évek során. 2013. október 17-én önszántából itthagyta „ezt a gyarló világot”. Ferencz Éva 1951. június 17-én született Szolnokon. Szülei a II. világháború sodrában Erdélyből, Gyergyószárhegyről kerültek Szolnokra. Édesapja, Ferencz Lajos Kolozsváron jogot végzett, tehetséges költő is volt. Rengeteget mesélt gyermekeinek, Évának és öccsének, Gábornak Erdélyről. Leánya tőle örökölte a népművészet, a költészet és a történelem szeretetét. Magyarországon a Szolnoki Néplap szerkesztőjeként dolgozott. 1956-ban lelkes cikkben üdvözölte a forradalmat, emiatt börtönbe került. 2011-ben egy interjúban Éva így emlékezett erre az időre: „1956-ban elvitték édesapámat... Sokáig nem tudtuk, hol van, majd háromnegyed év múlva megverve, megalázva kiengedték. Érettségim előtt egy héttel halt meg. Negyvenkilenc évesen szívroham vitte el. Iszonyú évek voltak.”. Az 1970-ben rendezett „Röpülj, páva!” vetélkedőn, amely a tizenkilenc éves Ferencz Évának meghozta az első nagy sikert,

így kezdődött a műsora: „Árva vagyok apa nélkül, mint gilice párja nélkül...”, majd folytatódott: „Hej, rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok...”, s csak ezután következett két vidám népdal. Bizonyára nem volt véletlen ez a dalválasztás. Éva úgy érezte, hogy tartozott ezzel édesapja emlékének. A népdalvetélkedő után a Kaláka együttessel és a Honvéd Művészegyüttessel lépett fel országszerte. Felvételt nyert a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába, majd a Színművészeti Főiskola operett tanszakán folytatta tanulmányait. 1977-ben végzett. Ebben az esztendőben jelent meg az első lemeze is Világ békessége címmel. Színészi pályáját vidéki színházakban kezdte. Szeged, Békéscsaba, Szolnok, Debrecen voltak életének főbb állomásai. Prózai, musical és operett műfajban egyaránt jelentős sikereket aratott. Valamiért mégsem találta a helyét ebben a világban. 1981ben megpályázott egy színészi állást Ausztriában, Sankt Pöltenben, ahol 1987-ig dolgozott. Miután hazatért s szabadúszó lett, teljes szívével visszafordult a népművészethez. 1992-ben férjhez ment Kovácsi Aladár öttusázó olimpiai bajnok, szülész nőgyógyászhoz, mint nyilatkozta valahol, a „nagy Ő-höz”. 1993-ban elvesztette az édesanyját, óriási tragédiaként élte meg, évekig vigasztalhatatlan volt. „Édesanyám halála után, ami-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/6  

A TARTALOMBÓL: Morvay Judit - Tompos Krisztina: „Egymásra, apránként”; Bolya Mátyás: Meghalt Mandache Aurel moldvai hegedűs; Móra Ferenc: Sz...

folkMAGazin 2013/6  

A TARTALOMBÓL: Morvay Judit - Tompos Krisztina: „Egymásra, apránként”; Bolya Mátyás: Meghalt Mandache Aurel moldvai hegedűs; Móra Ferenc: Sz...

Advertisement