{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 8

Régi cigány szótárak és folklór szövegek Megjelent Bari Károly háromkötetes munkája a Hagyományok Háza kiadásában

A

Bari Károly által szerkesztett és bevezető tanulmánnyal ellátott kötetekben XVIII-XIX. századi és XX. század eleji cigány glosszáriumok (szójegyzékek), valamint a XIX. században és a XX. század elején elszórtan publikált cigány szövegek kerültek kiadásra. Együtt való közlésüket az indokolja, hogy a néphagyomány rendkívüli konzerváló képessége támpontot nyújthat egy-egy szó korábbi jelentésének, jelentéseinek megállapításához. A cigány nyelv, amint a szerkesztő, Bari Károly, bevezető tanulmányában kifejti, nem egységes. Ahogyan napjainkban a különféle cigány csoportok életmód-maradványai, úgy a cigány dialektusok is jelentősen eltérnek egymástól, gyakorlatilag önálló nyelvek. A különböző csoportok nem értik meg egymást tökéletesen. A XIX. században és a XX. század elején igen gyéren találunk utalást a gyűjtés konkrét helyére, a közlők személyére nézve pedig még ritkábban. A közlők az efféle adatokat lényegtelennek találták. Az olyan feljegyzések, hogy „csehországi cigány”, „oláhországi cigány” vagy „szerbiai cigány”, csak fenntartással vehetők figyelembe, mert a cigányok nagy része akkor még vándorolt, és a lejegyzők annak az országnak a lakosaiként jelölték meg őket, ahol a gyűjtés történt, vagy ahonnan közvetlenül érkeztek. A publikációk abból az anyagból valók, amelyeket a korabeli Magyarország területén regisztráltak. A cigány folklóralkotások magyar fordítását a közreadáskor, a XIX. század végén és a XX. század elején alaposan átírták. Ennek oka Bari Károly szerint nem valamiféle előítélet, hanem az, hogy a magyar népköltészet ekkorra már általánosan ismert stílusához akarták igazítani a cigány néphagyomány „autochton” műveit. Ezért is adja meg az eredetiben is fellelhető dalok és balladák szó szerinti magyar fordítását, jóllehet a folklór szövegek eredetijét a gyűjtők sokszor a felismerhetetlenségig eltorzítva jegyezték le. A cigány folklór legjellegzetesebb műfaja a dal. Az éneklés a cigányoknál az életüket szakaszoló rítusok (eljegyzés, lakodalom, keresztelő stb.) elhagyhatatlan része. Az énekesek mélyen átélik a dalokat, azok improvizatív sorokkal, strófákkal egészülhetnek ki, amelyekbe az előadók saját sorsukat szövik bele. Ez egyfajta avatási rítus is, mert amikor már mulatságban dalolhat a legény, az azt jelzi, hogy a közösség elfogadta felnőttnek. „A dalok szövegei nem véglegesek, mert az

8

improvizációk révén folyton alakulnak. A szájhagyományozó népköltészeteknek ez az egyik törvényszerűsége, a rögtönzés. Szorosan kapcsolódik az énekléshez, hogy minden archaikus közösség tisztában van minden tagjának repertóriumával és tiszteletben tartja: azokat az énekeket, amelyek hozzá köthetőek, általában csak ő énekli; ha esetleg (nagyon ritkán) valaki más, akkor megjegyzik, hogy ez »Iksz« éneke. Az egyén életében jelentkező új elemeket, amiket a szövegekbe betold, ugyanúgy elfogadja (vagyis: hitelesíti) a közösség, mint a hagyományban rögzült szövegeket. A mulatságokon mindenki lehetőséget kap arra, hogy sorsát előtárja – a személyességtől és az egyéni motívumoktól szuggesztívvé váló régi, sztereotip strófákban. A cigány dalokban csak ritmus van és meghatározott szótagszám, nincsenek rímek, ha pedig vannak, azok a legtöbbször ragrímek. A dal elején és végén az énekes általában üdvözli az ottlévőket, vagy a településén élő cigányokat, vagy a gyűjtő lakóhelyén élő cigányokat. Ezek a domináns »sorsénekek« – a cigány nyelv miatt – elsősorban a közösségen belül lehettek, és lehetnek ismeretesek. A közösségen kívül a környezet számára mindig ismertebbek a pergetéssel is díszített tánckísérő énekek. Hajdan ilyen volt a gyermekek »rókatánc« kísérő éneke is, amely valószínűleg az állatkultusz (zoolátria) emlékeként maradt fenn. A funkcióját (a termékenységi rítust) elvesztő táncmaradványt – a leírások szerint, főleg gyermekek által táncolt »cigánykodó« látványosságot – ma már nem találjuk meg a cigányok tánchagyományai között. Egykor a robogó hintó után szaladó vagy

»cigánykereket« vető gyermekek is csak »bizonyos népszerű« elemeket tudtak, és végeztek – pénzért. Wlislocki Henrik a XIX. század végén a meglehetősen obszcén szövegű ún. fáraó-ének publikált változatait gyűjtötte egybe és tette közzé, amelyekről azt feltételezem, hogy a »rókatánc« kísérő énekei voltak. A csíksomlyói ferences kolostor ebédlőjének falában elrejtett Kájoni-kódex, sok más kézirattal és ősnyomtatvánnyal együtt, 1985-ben renoválás során került elő. A Kájoni-kódexben két XVII. században Magyarországon lejegyzett cigány dal szövege és dallama is található, amelyek az első cigány nyelv- és dallamemlékek közül származnak. A két dal szövegét sokan próbálták megfejteni, de nem járhattak sikerrel, mert a cigány szöveg lejegyzése rossz, hallomáskor minden szót félreértettek. Csak aki több dialektust beszél (ugyanis gyakorlatilag »ki kell találni« minden szót) és a cigány folklórt jól ismeri, az képes az értelmükhöz férni. A Kájoni-kódexben megőrződött cigány dalok azok közül valóak, amelyeket a cigányok nem-cigány környezetben is szívesen adtak elő. Feltehetően pergetéssel díszített, gyors, tánckísérő énekek voltak, egyszerű szöveggel. A lokális nyelvhasználat és ebből következően a közmegegyezéstől eltérő jelentés nem zárható ki. Erre utal az értelmezésem. A »rókatánc« kísérő éneke és a Kájoni-kódex két éneke nem jellegzetes cigány ének, sajnos, mégis elmélyítette a cigányok énekeiről kialakult véleményt. A cigány énekköltészetet az előítélet azonosította a környezet által megismert, egyáltalán nem jellegzetes, cigány énekekkel, amikre (megint csak: sajnos) még a cigányok is »rájátszottak«.” Az ivással járó alkalmakkor a nőknek külön kellett ülniük. Az apa, testvér, férj számára nagy tisztességnek számított, ha a hozzájuk tartozó nőt a mulató férfiak maguk közé hívták énekelni. Ez a tradíció Magyarországon ma már a hagyományokat őrző cigányoknál sincs meg. A nők odaülhetnek a férfiak közé, de az énekléshez most is „engedélyt kell kérniük” férfi rokonuktól és a társaságtól. „Bármelyik ének bármikor elhangozhat minden korosztályban, még a szokásokhoz kapcsolódó énekek többsége is.” Bari Károly a dalokkal kapcsolatban a következő általános sajátosságokra hívja fel a figyelmet. - A cigányok mindig arra törekszenek, hogy egy-egy dalnak elmondható története legyen, ezért a mulatságokban elhangzó énekek döntő többsége kimutathatóan balladás (jellegű) dal.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: „Isten teremtette a betyárokat”; Részletek Kiss Ferenc Naplójából; Vas János Panyiga: Régi cigány szótárak...; S...

folkMAGazin 2013/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: „Isten teremtette a betyárokat”; Részletek Kiss Ferenc Naplójából; Vas János Panyiga: Régi cigány szótárak...; S...

Advertisement