Page 44

Kulturális anyanyelvünk eróziója – II. Tájnyelvek – Az anyanyelvi diverzitás eróziója Ha a kultúrát, mint az emberi társadalmak életét meghatározó és szabályozó rendszert egységekre szeretnénk tagolni, ehhez az egyik legalkalmasabb eszköznek az anyanyelv kínálkozik. Az egy anyanyelvet beszélők közössége a kulturális rendszerek, s egyáltalán, a társadalmak működésének elemzéséhez, modellezéséhez különlegesen alkalmas társadalmi csoport az olyan esetekben, mint amilyen a miénk, amikor az adott nyelvterület a szomszédos nyelvekhez képest nyelvcsalád-szigetet alkot. Úgy vélem, hogy a magyar anyanyelvűek társadalma (ettől a sziget-helyzettől talán nem függetlenül) egyben nagyon érdekes alanya a globalizációs, az annak nyomában terjedő homogenizációs, illetve a monetáris piacgazdaság vezérelte nagyszabású, világméretű kísérletnek. Azt tapasztalom ugyanis, hogy ezt a közeget az átlagosnál sokkal érzékenyebben érintik a fogyasztói társadalmi modell térnyerésével összefüggő folyamatok. Anyanyelvi kultúránk területén az elmúlt évszázad alatt végbement változások több mint szembeötlők. A nyelvészek régóta vizsgálják a nyelvhasználattal kapcsolatos viselkedésmodelleket, analizálják és tipizálják azokat, majd tanulmányokban, térképekre rajzolva, és egy sor további eszközzel kimutatják a tapasztalt állapotokat és folyamatokat. Lehet, hogy észlelik és a maguk csatornáin közzé is teszik anyanyelvi kultúránk sokszínűségének, diverzitásának súlyos visszaesését, mindenesetre ezek a kérdések nem kerülnek a szélesebb – akár csak tudományos – nyilvánosság elé. Ha nemzetközi kontextusban is megvizsgáljuk az egyes területek tájnyelveinek állapotát, akkor fel kell ismernünk, hogy Magyarországon az anyanyelvi kultúrára különösen erősen hatottak a homogenizációs folyamatok. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol a köznyelv mára a hatvanasok nemzedékénél fiatalabb lakosság körében gyakorlatilag kiszorította a tájnyelveket. Köznyelvet mondunk, ugyanakkor csendben meg kell jegyeznem, hogy ez ma valójában a média nyelvezete. Évente többször megfordulok gyermekek számára szervezett népmese-találkozókon, illetve mesemondó versenyeken. Valójában a mese műfaja köré kialakított prózamondó versenyek ezek, hiszen általában nem rögtönzött, hagyományos mesemondással, hanem a mese műfajából vett olvasmányok szerkesztett, rövidített szövegeinek betűhív felmondásával találkozunk. A regionális mesemondó találkozók versenyfelhívásában általában az adott terület tájnyelvének használata is külön, értékelt követelményként szerepel, tehát a zsűrinek ezt is figyelemmel kell kísérnie. Amikor a palóc régióba (amelynek tájnyelvét származásom okán magam is beszélem) hívnak zsűrizni, rendre azt tapasztalom, hogy az egymástól a határ két oldalán akár csak néhány kilométerre élő gyerekek, akár egymásnak unokatestvérei is, teljesen különböző nyelvi változatokban beszélnek. Medvesaljáról például, amely tájegységet kettészeli az országhatár, a Szlovákiához tartozó falvakból érkező versenyzők a környék eredeti tájnyelvét, a hozzá tartozó fonémaváltásokkal és gyönyörű diftongusokkal együtt, a maga természetességében használják. Ezzel szemben a Medvesalja szomszédos, magyarországi településein, Zabarban vagy Cereden lakó gyerekek nyelvhasználatában rendszerint már nyomait sem találjuk a medvesalji palóc dialektusnak. Az ő beszélt anyanyelvük már nem (de már a szüleiké sem!) a magyar nyelv helyi, tájnyelvi palóc változata, hanem leginkább a média által meghatározott nyelvezet, azaz a magyar köznyelv mediatizált változata. Nos, az anyanyelvi kultúra diverzitásának helyzete nem csak a határon túli magyar közösségek tekintetében más, mint Magyarországon, hanem bizony, a környező országok többségi nyelve-

44

inek bármelyikében nagyobb táji változatosságot tapasztalhatunk. A különbségek nemegyszer akkorák, hogy például egy burgenlandi osztrák a vorarlbergivel, vagy egy svájci appenzeller egy Hamburg környéki némettel majdnem hogy szótár segítségével tud csak szót érteni, kivéve persze, ha a Hochdeutsch-ot használják. Hasonlóan nagy különbségek jellemzik a mai napig a szlovák, a szerb, a román, vagy az ukrán nyelvterületet, ahol a lakosság – mégpedig e társadalmak összes korosztálya – általában az adott nyelvek tájnyelvi változatain beszél. Ha áttekintjük a felsorolt példákat, a kulturális diverzitás csökkenése mögött észre kell vennünk azokat az ok-okozati összefüggéseket is, amelyek az egyes jelenségeken keresztül rámutatnak egy meghatározott irányú, rendszerszerű átalakulásra. Elemzéseink során ugyanakkor meg kell látnunk azokat a veszélyeket is, amelyek a kulturális anyanyelv eróziója nyomán előállt, új társadalmi állapotok súlyos hiányosságaiból adódnak. Zenei műveltségünk erózióját emlegetve például nem lehet nem észrevenni, hogy az éneklés mint kulturális magatartásforma viszszaszorulásával nem egyszerűen egyes elemek természetes kihullásával szembesülünk. Az éneklésnek, mint a társas érintkezés egyik jellemző kísérőjelenségének a szemünk előtt zajló súlyos hanyatlásával kulturális anyanyelvünk egy egész funkció elvesztését könyvelheti el, azaz megállapíthatjuk, hogy ezen a területen kultúránk funkcionális diverzitása súlyos sérüléseket szenvedett. Az anyanyelvi diverzitás csökkenésének példájánál fontos tudatosítanunk, hogy ezek a folyamatok azért is veszélyesek, mert az anyanyelvi gondolkodás struktúrái befolyásolják a kultúraalkotás teljes spektrumát. S hogy megmaradjunk az ökológiai párhuzamok mellett, véleményem szerint a kulturális diverzitással kapcsolatos egyik legfontosabb felismerés az, hogy a kultúra sokszínűsége ugyanúgy, mint ahogyan a természetben a biodiverzitás, egyedüli záloga a fenntartható fejlődésnek, azaz a hosszú távú fennmaradásnak. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha elindulunk a homogenizáció, a kulturális uniformizáció útján, akkor azzal a kultúra fennmaradásának potenciálját gyengítjük. Azt a potenciált, amelyik elengedhetetlen muníciója a kultúra újratermelődéséhez, fenntarthatóságához szükséges folyamatoknak. Az ökológia szakterületén figyelték meg, hogy amikor megindul a természetben fellelhető életközösségek fajgazdagságának a csökkenése, azaz sérül az adott ökológiai rendszerek biodiverzitása, az egyes funkciókat egy bizonyos határig át tudják venni a fajok egymástól. Képzeljük el, mondjuk, egy tónak az életközösségét. Abban a tóban a fajok egyik csoportja például a lebomló organizmusok feldolgozásának feladatát látja el, amíg mások az élősködőktől szabadítják meg az élő szervezeteket és így tovább. Nos, a biológusok észrevették, hogy amikor az adott funkció működtetéséből az egyik tevékeny faj kihullik, egy másik automatikusan elfoglalja a rendszerben a helyét. Azt is észrevették, hogy amíg ez a helyettesítő rendszer működik, addig az adott ökoszisztémával nincs nagy baj. Amikor viszont egy teljes funkciót ellátó összes faj kipusztul, akkor törvényszerűen felgyorsulnak, súlyosabb esetekben visszafordíthatatlanná válnak azok a folyamatok, amelyek előkészíthetik akár a teljes összeomlást is. Az ökológiai rendszerek működéséhez szükséges funkciók sokszínűségét nevezik funkcionális diverzitásnak, s ennek a sérülése az egyes fajok kihullásánál sokkal veszélyesebb jelenség. Ilyenkor a funkciók kollapszusának menetében már nem az addig tapasztalt sebességgel folytatódik a fajgazdagság csökkenése, hanem az ilyen életközösségek gyorsuló ütemben közelednek egy bizonyos határvonalhoz, amelynél rövid időn belül összeomlik a rendszer, és bekövetkezik az ökológiai katasztrófa.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: „Isten teremtette a betyárokat”; Részletek Kiss Ferenc Naplójából; Vas János Panyiga: Régi cigány szótárak...; S...

folkMAGazin 2013/5  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: „Isten teremtette a betyárokat”; Részletek Kiss Ferenc Naplójából; Vas János Panyiga: Régi cigány szótárak...; S...

Advertisement