Page 42

Kulturális anyanyelvünk eróziója – I. A

mikor egy társadalom kulturális jellegéről beszélünk, szükségesnek tartom elkülöníteni egymástól a műveltség jól kitapintható rétegeit. Egy ilyen réteg megjelölésére használom az előadásom címében szerepeltetett kulturális anyanyelvünk fogalmat is. E kifejezés alatt a műveltségi javaknak azt a körét értem, amely a beszélt anyanyelvünk, a családi szocializáció révén szerzett verbális kifejezőeszközeink mellett ugyanebben az alaphelyzetben, azaz a belenevelődés természetes folyamataiban öröklődik. A kulturális anyanyelv természetesen, jelentős felületeken kapcsolódik az anyanyelvi kultúrához, az ide tartozó műveltségi javak köre ugyanakkor olyan kulturális jelenségekre, alkotásokra, magtartásformákra, szokásokra, illetve beidegződésekre is kiterjed, melyek a verbalitástól függetlenül is értelmezhetők. (Ezen jelenségek körével hagyományosan a néprajz, újabban a kulturális antropológia avagy etnológia, érintőlegesen pedig a szociológia és a társadalomtörténeti diszciplínák foglalkoznak.) Talán nem szükséges külön hangsúlyozni, hogy műveltségünknek e területein az utóbbi évszázadban milyen hatalmas átrendeződések mentek végbe. E folyamatok aprólékos áttekintésére előadásom keretében nem vállalkozhatok, a rendelkezésemre álló időkeretben viszont megkísérlem felhívni a figyelmet néhány, a címben jelzett témát kellően karakterizáló, jól körülhatárolható problémára, illetve az ezek által kijelölt feladatokra. Kodály Zoltán, akit az előttem szólók ma már többször idéztek, például még teljesen természetesen használta a zenei anyanyelvünk fogalmat. A terminussal később is gyakran találkozhatunk, többek között Dobszay László vagy Sárosi Bálint műveiben is. Utóbbi népzenekutatónk ilyen címmel egy előadás-gyűjteményt is megjelentetett (a könyv a rádióban elhangzott műsorok sorozatának írott változata). Népzenekutatóink fogalomhasználatából arra következtethetünk, hogy alapvetésnek tekintették, hogy létezik (vagy legalábbis valaha létezett) egy olyan, többé-kevésbé koherens zenei anyanyelv, illetve zenei műveltség, amelyet a magyar társadalomban a gyermek a szocializációja révén, alapvetően családi körben, a hagyomány csatornáin keresztül szerez meg magának. Ha magunk elé képzeljük a száz évvel ezelőtti Magyarországot – amikor Vikár Béla, Kodály Zoltán, Bar-

tók Béla és mások felismerve, hogy szükséges gyűjteni a népzenét, illetve a folklórnak különféle értékeit, járták a falvakat –, mit látnánk, milyen állapotban leledzett akkor a magyar társadalom? Megkockáztatom kijelenteni, hogy 1912-ben a mainál sokkal műveltebb, kulturáltabb összkép tárulna elénk. Úgy vélem, valamikor a XIX. század elején, a felvilágosodás eszmei talapzatán épülhetett fel a műveltségnek mint az értelmes ismeretek tudattartományának az a máig túlélő koncepciója, mely az értékelhető tudást gyakorlatilag az iskolázottságtól, illetve olvasottságtól teszi függővé. Ennek szellemében a polgári közeg az írástudatlanságot, az iskolázatlanságot par excellence műveletlenségnek tekintette, s ebből következik, hogy a kulturális anyanyelv területén objektiválódó tudást nem tartotta műveltségnek. A népköltészetet nem tekintette érvényes költészetnek, a hagyományos gyógyítás eljárásait kuruzslásként jellemezte, a néphitet sötét babonának minősítette, a paraszti gazdálkodást elavultnak, a kézműves háziipart versenyképtelennek kiáltotta ki, és így tovább. A hagyomány útján megszerezhető tudást a hirtelen kinyíló világ divatjait követő polgárság nem tartotta értéknek, s a tradíció miliőjét leginkább csak a fejlődés fékjeként szerette láttatni. (Persze, a kibontakozó kapitalizmus tömegtermelésében érdekelt piaci szereplőknek mindehhez jól felfogott anyagi érdekei is fűződtek.) Valljuk be őszintén: az e paradigmának megfelelő állásfoglalásokkal máig lépten-nyomon találkozhatunk. Természetesen, semmi nem indokolja, hogy kétségbe vonjuk az ipari forradalom és a polgári fejlődés vívmányainak, azaz a modern technológiák, az életet megkönnyítő intézmények, eszközök, szerek és eljárások látható előnyeit, ugyanakkor mára világosan láthatóvá váltak azok a súlyos károk is, amelyeket a vázolt kizáró, kirekesztő hozzáállás okozott. De térjünk viszsza a kulturális anyanyelv, a hagyományos műveltség kérdéséhez, és tekintsünk vissza a mögöttünk hagyott évszázadra. Tegyük fel magunknak a kérdést: vajon ma, amikor az iskolakötelezettségnek köszönhetően szinte sikerült felszámolni az írástudatlanságot, amikor pedagógusok valóságos hadserege nap mint nap igyekszik az ifjúságot felvértezni a tudományok megannyi eredményével, nincs-e mégis hiányérzetünk? A műveltség mai, modern kultúrantropológi-

Elhangzott a Hagyományok Házában 2012. június 27-én, az „Anyanyelvű hagyományos kultúránk eróziója és a kitörési lehetőségek intézményes keretei” című szimpóziumon.

42

ai, illetve művelődéstörténeti értelmében a mai magyar társadalom műveltebb-e, más szóval élve: képzettebb-e száz évvel ezelőtt élt felmenőinknél? Az iskolai oktatás ma helyettesíteni tudja-e a valaha oly gazdag, sokszínű kulturális anyanyelvünket? Már Bartók rámutat arra, hogy minél félreesőbb vidékekre, minél szegényebb emberekhez megy, annál gazdagabb folklórkincset, azaz annál gazdagabb kulturális anyanyelvet talál. Én így érzékeltetném ezt az alaphelyzetet: száz évvel ezelőtt, az akkori magyar társadalom peremén elképzelt, írástudatlan kukoricacsősz is egy olyan komplex, autonóm műveltséggel rendelkezett, amilyen kiépítését ma, a különféle ügyes közművelődési, közoktatási és egyéb művi eszközök birtokában sem tudjuk elérni. Az átlag írástudatlan kukoricacsősz száz évvel ezelőtt hordozott például a lelkében több száz népdalt. Ez azt jelenti, hogy bár népköltészetnek, de igazi, élő költészetnek strófáit ezrével tudta emlékezetből idézni, azaz élt velük, aktívan használta ezt a kulturális nyelvezetet. Emellett jó eséllyel érthetett a növénytermesztés, a talajművelés, az állattartás, vagy éppen a természetes alapanyagok kézműves megmunkálásának alapvető műveleteihez és még számtalan, a mindennapi megélhetést biztosító, viszonylag öszszetett eljáráshoz. A zenei mveltség diverzitásának eróziója Ha zenei anyanyelvünk mai állapotát az ismert gyűjtések tükrében összevetjük a száz évvel ezelőtti átlagszínvonallal, akkor sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a jelenség, amelyről Kodály, Dobszay, vagy Sárosi Bálint még mint teljesen természetes, létező jelenségről beszéltek, az mára súlyosan veszélyeztetett állapotba került. Természetesen, a zenei akkulturációs folyamatok egyáltalán nem egységes mértékben sújtják a magyar társadalom egészét. Nem véletlen (saját gyűjtéseink tapasztalatai mindenesetre azt mutatják), hogy a mai Magyarország határain kívül rekedt magyar közösségek hagyományos zenei kultúrája – egyes körzetekben erősebben, másutt hanyatló tendenciákat mutatva – még mindig sokfelé tartja magát. Véleményem szerint intő jelként kell felismernünk, hogy pont azon a területen, ahol a magyar népzene oktatását különféle hangzatos alaptantervek és egyéb oktatási programok elérendő célként deklarálják, azaz éppen az anyaországban a magyarság mára gyakorlatilag elvesztette zenei anyanyelvét. A családok nagyszülői korosztálya

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/4  

A TARTALOMBÓL: Tüskés Tünde: Valóság és lelkiség; Halmos Béla búcsúztatása; Diószegi László: Paprikás kalács Washingtonban; Grozdits Károly:...

folkMAGazin 2013/4  

A TARTALOMBÓL: Tüskés Tünde: Valóság és lelkiség; Halmos Béla búcsúztatása; Diószegi László: Paprikás kalács Washingtonban; Grozdits Károly:...

Advertisement