Page 22

„Elemi erők, belső tűz” Beszélgetés Éri Péterrel

A fennállásának negyvenedik évét ünneplő Muzsikás együttes a Sziget Fesztivál 0. napján tartja jubileumi koncertjét. A zenekar kontrását, Éri Pétert főleg a kezdetekről kérdeztük. [Az interjú az augusztus 6-i koncert előtt, a Magyar Narancs 2013/31. számában jelent meg – a szerk.]

A Muzsikás együttes: Sipos Mihály, Porteleki László, Éri Péter, Hamar Dániel (fotó: Fehér Sándor)

Magyar Narancs: Őszintén meglepett, hogy már 1973-ban létezett a Muzsikás. Éri Péter: Akkor még nem voltam tagja a zenekarnak, bár már akkor is sokszor együtt zenéltünk. Én akkor a Sebő együttesben játszottam. A Bartók Táncegyüttes körül alakult ki egy zenésztársaság, amibe mindenki beletartozott, odacsapódott, vagy megérezte, hogy itt valami olyan dolog történik, amihez érdemes csatlakozni. Ott, Timár Sándor keze alatt találkozott össze az eredeti népzene és a néptánc a színpadon. Hiába kezdődött el már korábban a tudatos odafordulás a valódi néptánchagyományok felé, ha nem volt igazából ezt kiszolgáló zene. Zeneakadémistákból álló kis kamaraegyüttesnek komponált Sári József zeneszerző tánckísérő zenét. Aztán az egész minőségében is megváltozott, amikor az a zene került a tánc alá, ami oda való. Ez nagy dolog volt, és sokaknak megtetszett. Nagyon nagy vonzása volt, hiszen ezt a hangzást nagyjából ugyanazok az erők mozgatják, mint a rock and rollt, elemi erők, belső tűz. Aki ezzel akkor megismerkedett, azt elragadta. Ebből a körből alakult ki aztán a Muzsikás együttes Sipos Mihály, ifj. Csoóri Sándor és Hamar Dániel alapító tagokkal. MN: Mégis, mi volt az újszerű ebben azok után, hogy már hosszú évtizedek óta folyt a rendszeres népzenei gyűjtőmunka? ÉP: Persze, Lajtha László erdélyi gyűjtése már korábban lezajlott, de akkor, ha jó felvételt akartak, még el kellett hozni a zenészeket ide, a rádióba, ahol gramofonlemezre vették föl a játékukat. Újat egyrészt a technikai eszközök fejlődése jelentett, az, amikor már magnetofonra lehetett zenét – a korábbiakhoz képest korlátlan terjedelemben – felvenni, másrészt a néptánckutatás érdeme, hogy a táncfilmezés „melléktermékeként” nagy mennyiségben hozott felszínre hangszeres népzenét. Ez elsősorban Martin György és gyűjtőtársai, valamint Kallós Zoltán nevéhez kapcsolódik. Ez a tudomány által feltárt anyag válhatott később a táncházak alapjává. Én Martin György nevelt fia vagyok, úgyhogy ezt a munkát tízéves koromtól figyelhettem. Akkor már tudtam valamelyest legényest táncolni. Ezt az egész dolgot – hogy meg lehet-e tanulni magyar néptáncokat úgy, ahogy a valóságban vannak, tehát improvizált formában olyannak, aki nem abban a hagyományban nevelkedett – Martin György lényegében rajtam kísérletezte ki.

22

MN: Magának a hagyományos játékmódnak a követése is hozzájárult ennek a zenének az újszerűségéhez? ÉP: Persze, nagy kedvvel és vehemenciával próbáltuk az eredeti játékmódot is elsajátítani. Az sem volt könnyű, hiszen eltér attól, amit a klasszikus zenében használnak. Ugyanakkor nagyon is egybevág korábbi klasszikus zenei játékmódokkal: ahogy Leopold Mozart leírja a hegedűiskola-könyvében, az megegyezik azzal, ahogy a mai erdélyi zenészek muzsikálnak, variálnak. Kihagyhatatlan a történetből Sebő Ferenc és Halmos Béla feltűnése a „Röpülj, páva!” vetélkedőn. Még gitárral kísérték magukat, de az éneklési mód már emlékeztetett az eredetire, és nagyon forradalminak tűnt. Amit akkoriban a rádió általában népzeneként sugárzott, nagyon távol állt ettől. Különféle zeneszerzők feldolgozásai vagy kávéházi cigányzene volt, amelynek azért más az ízlésvilága. MN: A ti zenétek lett tehát az akkoriban is élő – főleg erdélyi – népzenének a leginkább valósághű megjelenítése? ÉP: Hát, igen. 1972-ben volt egy közös utazás is, amikor csapatostól elindultunk Erdélybe, aztán ott szétváltunk, több faluba elmentünk, többek között Székre is. A széki zene volt az, amiből tudtunk már valamicskét, úgyhogy az ottani zenészek megengedték, hogy beálljunk, mi is játsszunk egy-egy menetet, közben meg próbáltuk ellesni a fogásokat. Akkor cseréltem el a hosszú bőgővonómat egy rövid széki vonóra, azóta is megvan. De ott a zenetanulás a családban is úgy megy, hogy kicsi korukban a kezükbe adják a hangszert, hogy lássák, lesz-e belőle valami. Ha nem, akkor majd a másik gyerek. Általában a bőgővel kezdik, aztán ha fejlődőképes, megy tovább, kontrás lesz, mire pedig prímás, a másik két hangszeren is tud játszani. Minket is úgy kezeltek, mintha a gyerekeik volnánk. Nagyon nagy mesterek is voltak közöttük, mint például „Neti” Sanyi bácsi, akinek meggyőződése volt, hogy akkor lesz örök életű, ha minél többen játsszák a muzsikáját. Mi tehát nem annyira gyűjteni mentünk, hanem megtanulni zenélni, mégpedig minél jobban. MN: Erdélyben a cigány muzsikusok is ezt a fajta zenét játsszák, nem a nálunk ismert „cigányzenét”. ÉP: Ez így van. Ezt a zenét nem érte akkoriban még külső vagy médiabefolyás. Természetesen, ha eljártak a zenészek más falvakba, vagy ha vegyes lakodalom volt, kénytelenek voltak fölszedni, amit

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/4  

A TARTALOMBÓL: Tüskés Tünde: Valóság és lelkiség; Halmos Béla búcsúztatása; Diószegi László: Paprikás kalács Washingtonban; Grozdits Károly:...

folkMAGazin 2013/4  

A TARTALOMBÓL: Tüskés Tünde: Valóság és lelkiség; Halmos Béla búcsúztatása; Diószegi László: Paprikás kalács Washingtonban; Grozdits Károly:...

Advertisement