a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 40

ADVERSUS MENSURALISMUM Vitairat az autentikus népzenei hangjegyírásról Népzene és lejegyzés Amióta a magyar népzenét a XX. századi gyűjtők elkezdték lejegyezni, állandó dilemmát jelent az autentikus hangzás és az írás viszonya. Sokszoros tapasztalat szerint e zene hiteles megragadására és átadására a kotta nem képes. Ennek ellenére általános igény mutatkozik arra, hogy a pedagógiai és forráskiadványok mégis lejegyzésekkel együtt jelenjenek meg. Mi lehet az oka ennek az ellentmondásnak? Mit „tud” a kotta, és mit nem? Miben segít és mennyiben vezet félre? Netán eleve lehetetlenre vállalkozik a lejegyzés? Vagy csupán ez az írás, az elmúlt mintegy négy évszázad európai hangjegyírása képtelen hitelesen megjeleníteni az ősibb, más mentalitású, más természetű zenét? Mit eredményez az a gyakorlat, hogy népzenénket műzenei írással rögzítjük és adjuk kezébe a nagyrészt klasszikus szolfézstanulmányokon nevelkedett pedagógus- és zenésztársadalomnak? Kötelességünk választ keresni e kérdésekre, mert az írással való inautentikus viszony minden kultúrának árt. E kérdések feltevése után alábbi dolgozat a következő téziseket kísérli meg igazolni. 1. Az újkori műzenei írásmód az egyszólamúság lejegyzésére − mindenekelőtt ennek a többszólamú zenétől eltérő időbeli viselkedése miatt − alkalmatlan. 2. A mégis ily módon közhasználatba került kotta a gyakorlatban forrássá válik és a népzene műzenésedéséhez vezet. 3. Mivel népzenei lejegyzésre mégis szükség van (elsősorban a dallami összefüggések elemzése, értelmezése végett), gondolkodni kell egy megfelelő írásmód kialakításán. 4. A másik nagy egyszólamú zenekultúra, a gregorián kutatói ezt a problémát mintegy fél évszázada tisztázták és a notáció szükséges reformját megoldották. A megoldást főként a népzene inspirálta. Itt az idő, hogy a népzenész szakma is hasznosítsa az ő tanulságaikat. Lejegyzés és dallam Mivel a zene két legelemibb mozgástere a dallam és az idő, mindenekelőtt vizsgáljuk meg népzene és írás viszonyát e két dimenzióban! Első kérdésünk tehát: otthon érzi-e magát népzenénk dallamossága az újkori műzenei írás keretei között? Ez az eszköztár képes-e befogadni és hitelesen megjeleníteni egyrészt annak jellemző hangközeit, hangsorait, másrészt a lineáris hangkapcsolatokat, az egymást követő hangok értelmes összefüggését?

40

Ami a hangközök és hangsorok rendszerét illeti, válaszunk csak erős megszorításokkal lehet igenlő. Az igaz, hogy a magyar népzenét mai füllel az öt- és hétfokú (vagy annál szűkebb hangkészletű) diatóniában tudjuk megragadni, ami illeszkedik újkori hangjegyírásunk logikai rendszeréhez. A műzenei írásmód mindazonáltal félrevezető annyiban, hogy „wohltemperiertes” tisztaságot sugall, mert ez az ősi stílusok esetében nem, vagy csak részben felel meg a valóságnak. A népzene „tisztasága” ennél összetettebb: őrzi a diatóniánál archaikusabb dallamosság emlékeit (például dunántúli terc és szeptim, szlavóniai szekszt és szekund), azonkívül sok − e zene hitelességéhez hozzá tartozó − esetlegességet is hordoz. Ilyennel mind a hangszeres, mind az énekes anyagban bőséggel találkozunk.1 Amikor a „jólhangoltságtól” eltérő hangközöket hallunk, döntésre vagyunk ítélve, mit tekintünk hamisságnak és mit stilisztikai sajátosságnak (stílusjegynek). Írásban ezen utóbbi esetekre szükség esetén megfelelő jelek (például nyilak) utalhatnak. Az egymást követő hangok viszonyának értelmezése, a dallamok „morfológiai” elemzése során viszont az írás nélkülözhetetlennek tűnik. Ebben a zenében vannak elsődleges, másodlagos (sőt: harmadlagos stb.) fontosságú hangok, amelyek pedig igen sokféleképpen kapcsolódhatnak egymáshoz. Az interpretáció attól lesz értelmes, hogy az előadó fejében egyrészt rendeződik a főhangok és mellékhangok hierarchiája, másrészt tisztázódnak a hangok, hangcsoportok különböző értelmű kapcsolódásmódjai. Ezen fontos disztinkciók érzékeltetésére meglehetősen egyértelmű írástechnikai eszközök állnak rendelkezésre, s ezek a tapasztalat szerint pótolhatatlan segítséget nyújtanak. Összefoglalva: népzenénk dallamosságának értelmezéséhez − amennyiben a hangzó forrást tekintjük elsődlegesnek − a kottaírás hasznos segédeszközt jelent. Lejegyzés és idbeliség Stravinsky meghatározásából kiindulva, miszerint „a zene az időnek hangokkal való megszervezése”, tegyük fel a kérdést, hogy a népzenének időt kitöltő, időt szervező észjárásával egyezik-e a műzene észjárása, előbbi időbeliségének, metrikai és ritmikai viselkedésének megfelel-e az utóbbitól kölcsönzött írás! Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy mi a ritmus és a metrum, egyáltalán metrikus-e, s milyen értelemben az a népzene.

Játék és alkotás csak kimért térben és időben valósulhat meg; e határok az emberi kultúra alapvető létezési feltételeit jelentik. A hangok hosszúságával-rövidségével való játék, azaz a ritmus sem létezhet valamilyen időtartam-keret nélkül, hiszen a hangok időbeli kiterjedésének csak valamihez képest van értelme. Ez a keret a metrum, aminek ismétlődő egységei között a ritmus életre kel. Könnyen belátható, hogy e kettő egymást feltételezi, működteti. Külön-külön nem életképesek: a monotónia vagy az összefüggéstelen, értelmetlen időegységek sora önmagában nem nyújt zenei élményt. De vajon a hangokat kizárólag egy elvont időmérték, az ütempáros, giusto és tánczenék alaplüktetését jelentő egyenletesség tudja rendezni? A zenetörténet tanulságai ennél összetettebb képet mutatnak. Az időbeliség alapvetően négyféle működésmód szerint rendeződhet, s ezek a metrum fogalmának négyféle definícióját teszik lehetővé. 1. Az egyszólamú kultúrák egyik legősibb rétege a recitatív ének. Ennek természetes dinamizmusát mindenekelőtt a ki- és belégzés periodikus hullámzása, azzal együtt a szöveg nyelvi, gondolati egységei jelentik. Ez formál meg sokféle archaikus rítuséneket, a zsoltározást, az ünnepélyesen megszólaltatott liturgikus imádságokat, olvasmányokat és a halottsiratót is. Az ekképpen létrejövő szakaszok adják e dallamosság időbeli rendezőelvét, metrikus alaplüktetését. Ezt a megállapítást a régi európai terminológia is igazolja, ugyanis a metrumfogalom a római liturgia lectio-tónusainak (recitatív olvasmánydallamainak) osztására vonatkozó szakkifejezésként használatos legkésőbb a XII. század óta. A magyar siratót több kutató vizsgálta. Először Kodály Zoltán állapította meg, hogy bár szerkezete kötetlen, „valami zárt dallam eszméje mégis ott lebeg a szabadon áradó prózasorok felett”.2 Vargyas Lajos utal a beszéd nagyobb értelmi egységeire, mint a műfajon belül mutatkozó metrikai jellegű szabályszerűség alapjára.3 Dobszay László részletesen elemzi a kötetlen recitatív szakaszok zárt szerkezetekbe rendeződésének folyamatát.4 Abban megegyeznek, hogy ez az íves felépítés a stílus metrikai rendezőelvének tekintendő. Mivel a beszéd − kivált az énekbeszéd − természetes hullámzását a be- és kilégzés periódusai határozzák meg, és mivel az értelmes emberi beszéd viszonylag behatárolt hosszúságú gondolategységekben képes átadható módon artikulálódni, a recitatív stí-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

Advertisement