Page 34

A felvidéki táncházmozgalom

fotó: Erdei Gábor / Artdetektor

H

ajdani személyes élményemmel kezdem. A táncház budapesti meghonosításának kezdeti időszakában egy alkalommal Martin Györgyéknél tartózkodtam. Ügyünket elintézve már indulófélben voltam, amikor Tinka rám szólt: „Ha szabad az estéd, gyere velünk, megyünk a táncházba!”. Neki dolga volt ott, mi pedig: Borbély Jolán, Kallós Zoltán, jómagam, meg talán Timár Sándor és Novák Ferenc is ott volt, elkísértük. Aztán, nem sokkal később Kallós Zoltán vezetésével volt szerencsém találkozni a széki táncházzal is, Kolozsvárott. A kép annyira belém ivódott, hogy még ma is gyakran megjelenik lelki szemeim előtt a fekete-piros ruhás széki sokadalom. A Budapesten szerzett élmény is mély nyomot hagyott bennem. A nevezettekkel, meg a többi magyarországi táncmozgalmi szakemberrel, vezetővel az ezerkilencszázötvenes évek közepétől fokozatosan mélyült a kapcsolatunk, a barátságunk. Én akkor a Felvidéken a magyar nemzetiségi táncmozgalom és népművészeti mozgalom szervezésével, irányításával voltam megbízva, mint a Csemadok, később a Szlovákiai Központi Népművészeti Ház magyar nemzetiségi néptánc-szakelőadója. Ezért is volt számomra nagy jelentőségű a táncházzal való megismerkedés. Egy kis kitérő. Gömör megye középső részén, a Sajó-völgy egy kis községében, Sajótibában születtem és ott éltem gyerek- és korai ifjúkoromat. Nálunk az ezerkilencszáznegyvenes-hatvanas években a bálokban, a lakodalmakban és a többi falutársadalmi összejöveteleken a csárdás, a verbunk, a karikázó a „táncrend” szerves részét képezte. Igen, a táncrend szerves részét képezte, de nem ez jelentette a társas összejövetel összetartó erejét. A Budapesten formálódó táncházban, de különösen a kolozsváriban, ezt az összetartó erőt, ezt a közösséggé formáló erőt éreztem meg, s váltam terjesztőjévé a Felvidéken, illetve Szlovákiában, mert a szlovákokkal is sikerült elfogadtatni.

34

Ezzel már el is árultam, hogy hozzánk, felvidéki magyarokhoz is eljutott a táncház eszméje. Fokozatosan, lépésről lépésre haladtunk előre. Az őrsújfalusi Vadrózsák és a komáromi Hajós együttes voltak az úttörők, személy szerint Hodek Mária és Katona István. A kibontakozás és tömegessé tétel Katona István érdeme. A komáromi lakótelepi kultúrházban, illetve később a városháza előtti Klapka téren rendezett nagy, nyilvános táncház-estjei voltak az első, tömegeket mozgató táncházak. A szerkesztett műsorú kultúrházi rendezvényhez a Budapest Sportcsarnokban átélt Táncháztalálkozók adták a mintát. Aztán lettek követők is: Dunaszerdahelyen a Csallóközi Dal-és Táncegyüttes, Pozsonyban a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes, Rozsnyón a Búzavirág Néptáncegyüttes, Kassán az Új Nemzedék Táncegyüttes. Fokozatosan kialakultak a rendszeres táncházak. Az országos, a járási népművészeti és népművelési rendezvényeknek is szerves részévé vált a táncház. Ma már nagyon nehéz lenne elképzelni táncház nélkül a színjátszók és irodalmi színpadok évente, Komáromban megrendezésre kerülő országos seregszemléjét, a Jókai Napokat, az országos népművészeti fesztivált, az országos kulturális ünnepélyt, a nyári népművelési és más táborokat. Együttesek önálló előadásának is gyakori folytatása a közös tánc, a színpadon bemutatott koreográfiák eredeti anyagának táncház keretében való tanítása. A gondolat szlovákiai, hazai meghonosításával együtt megszületett az igény saját, felvidéki néprajzi területeink tánc-, s azzal kapcsolatos dal- és zenehagyományainknak a megismertetésére is. Így az erdélyi, a dunántúli, a tiszaháti, a hortobágyi és a többi tánc tanítása, tanulása mellett „tananyag” lett a csallóközi, a mátyusföldi, az Ipoly menti, a honti, a nógrádi, a gömöri, a Bódva és Hernád menti, a bodrogközi néprajzi tájegységek hagyományos tánckincse is. Önmagunk alaposabb megismerése e táncházak segítségével nagy lendületet vett. A nyolcvanas évek végén a Felvidéken is beindultak a nyári táncháztáborok. Az első országos méretű megrendezésére 1988-ban Zselízen került sor. Táncházvezetők képzése volt a cél. Körülbelül ötvenen vettek részt az egyhetes táboron, ahol gömöri, dél-dunántúli és mezőségi táncok tanítása folyt. A meghívott táncházvezető-jelöltek párban érkeztek, így a tanultakat tökéletesebben elsajátíthatták és hasznosíthatták odahaza. E tanfolyam költségét teljes egészében a Csemadok országos központja állta. Megszervezésének a magyarországi táncházmozgalom sikerei, eredményei voltak előzményei és az, hogy a felvidéki táncegyüttes-vezetők, koreográfusok – beleértve a szlovákokat is –, figyelmét kezdettől fogva ráirányítottuk a mozgalomra, megszerettettük velük a táncházakban elsajátítható táncolási stílust, a táncos hagyomány eredeti formában való birtoklását. Volt olyan Budapesten rendezett Néptáncantológia vagy sportcsarnoki Táncháztalálkozó, amelyre két-háromszáz felvidéki érdeklődőt is szerveztünk, köztük a szlovák mozgalom központi irányítóit, együttes-vezetőit, koreográfusait is. 1989-ben, ’90-ben és ’91-ben ugyancsak zselízi színhellyel önként jelentkezők részére kerültek megrendezésre az országos táncháztáborok. Gyakorlásra, elméleti oktatásra, filmek vetítésére, esti táncházakra a városi kultúrház biztosított helyet. Ezek a táncháztáborok létrehozták az összetartozási tudat elmélyítésének egy újabb fórumát, és bizonyították a tánckultúra iránti érdeklődés meglétét. Ez nagyon fontos volt, mert ha nem tudtunk támogatókat szerezni, akkor a költségeket teljes egészében a résztvevőknek kellett állaniok. Az V. Országos Táncháztábort már Nagyfödémesen, egy Galánta melletti mátyusföldi nagyfaluban – tehát új helyen – ren-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

Advertisement