a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 18

ELHIVATOTTAK A VÉGEKEN – Kóka Rozália rovata

Egy lelkes magyar család Chicagóban – I. Bevezető 2003 nyarán jártam először az Egyesült Államokban. Utam első állomása Chicago volt. Leszálltam a repülőgépről, leemeltem hatalmas bőröndömet a csomagokat szállító szalagról és riadt szívvel elindultam a kijárat felé. Tudtam ugyan, hogy vár rám egy Erika nevű „vadidegen”, de mégis szorongtam. Aztán megpillantottam a magas, karcsú, ifjú hölgyet, aki kis táblát emelt a magasba „Rozika” felirattal, és nyugtalan tekintettel pásztázta a kitóduló tömeget. – Itt vagyok – léptem elé megkönnyebbülten. Rám mosolygott, megölelt és elvette a csomagomat. Autóba ültünk és a reptértől nem messze, egy szép, kétszintes ház előtt állapodtunk meg. Hazaérkeztünk. A házban Erika mindjárt megmutatta a szobácskát, amelyben néhány napig lakni fogok. Könyvespolc, egy terebélyes ágy, nagybendőjű beépített szekrény és éjjeli lámpa volt a berendezés. Az ágyon kalotaszegi írásos párnák, a falon hímzett falvédő, mintha csak otthon lennék. A polcon csupa ismerős könyv, néhány kisebb korondi cserép, akárcsak nálam, és egy fénykép. A fotóról kedves, tiszta tekintetű, hatvan év körüli asszony nézett rám. Valahol már találkoztam vele. Ki is lehet, töprengtem. – Ki ez a hölgy? – kérdeztem a szobába lépő háziasszonytól. – Már találkoztam vele. – Ő a nagymamám, őt nem ismerheted, már régen meghalt – volt a kurta válasz. Elbizonytalanodtam, nem erőltettem tovább a dolgot. Este megismerkedtem Józseffel, Erika férjével, és a kislányukkal, Csillával. Ez is majdnem olyan, mint otthon, gondoltam. A lányom Erika, az unokám Csilla. Visszatértem a szobácskába és ismét a titokzatos fényképet kezdtem nézegetni. Hol találkozhattam én ezzel az asszonnyal? Újra megpendítettem Erikának a kérdést, de ismét elhárító volt a válasz. Mozgalmas napok következtek. Mivel házigazdáim dolgoztak, minden nap más családtag feladata volt a megvendégelésem, szórakoztatásom, a városban való kalauzolásom. Egy szép napot töltöttem Zelmával, Erika édesanyjával. Megmutatta rengeteg gyönyörű kézimunkáját, felidézte nehéz gyermekéveit, most is emlékszem, hogy megrendültem a történetei hallatán. Másnap Erika édesapjára, Lászlóra került sor. Ő elvitt egy akkoriban épült „bahá’í” templomba. Hosszasan bolyongtunk, álmélkodtunk a márványból, aranyból, elefántcsontból emelt irdatlan nagy épületben. Hogy, hogy nem, egyszercsak már Erdélyről, Marosvásárhelyről beszélgettünk, ahonnan a Bokor család származik. László váratlanul megkérdezte tőlem, hogy hol szoktam megszállni Vásárhelyen. Mondhattam volna több helyet is, mert laktam szállodákban, plébániákon, kollégiumban, ismerősöknél is, de egyből kivágtam: – A Lutului utca 8-ban. László megállt, a szeme elkerekedett, az álla leesett elképedésében. Csak annyit tudott szólni: – Anyósom a Lutului utca 9-ben lakott. Mint fotópapíron az előhívóban, megjelent előttem egy régi kép, a kicsi marosvásárhelyi zsákutca, a Lutului. A 8-ban laktak a barátaim, Feketéék, akiknél az 1970-es években gyakorta megpihentem egy-egy éjszaka, Moldvába menet. Egyik alkalommal, amikor felébredtem, veszszőkosárkával a kezében a szomszédasszony lépett be az ajtón. Gyümölcsöt és pogácsát hozott nekem. Megköszöntem az ajándékot, néhány szót váltottunk, azután a kedves asszony elköszönt. Soha többet

18

nem hallottam róla, de most itt, Chicagóban, a könyvespolcon megláttam a fényképét. Ő volt! Megoldódott a rejtély. László felhívta a család minden tagját: „Rozika találkozott Blanka mamával Vásárhelyen!”. Mindenki örült és csodálkozott, hogy milyen érdekes az emlékezet. Ettől a kis epizódtól vendéglátóim talán még kedvesebbé váltak számomra. Egészen a szívembe zártam őket. Gyorsan elszálltak a chicagói szép napok, indulnunk kellett a Reménység tavához, az ITT-OTT Találkozóra. Velem együtt az egész család felkerekedett és egy elmondhatatlanul szép, érdekes hét következett. Számos új barátságot és ismeretséget kötöttem. Mondhatom, hogy sorsfordító esemény volt ez a találkozó az életemben. Mintha a szememről lehullott volna több évtizedes „szocialista neveltetésem” hályoga. Hirtelen megláttam az idegenben élő, otthon olyan sokat gyalázott, emigrációba kényszerült magyarság igazi arcát. A frissen kötött barátságok, ismeretségek fonalai hazautazásommal nem szakadoztak el. A hazalátogatók mindig jelentkeztek nálam, legalább egy röpke találkozásra betértek hozzám. Többükkel hosszú interjúkat készítettem, amelyek sorra meg is jelentek a folkMAGazinban, azután könyvben is. Hat év múlva, 2009 decemberében jutottam el ismét Chicagóba. Előadókörútra mentem, amelyet Bokor Erikáék szerveztek. Ezúttal új személy került a szívembe zárt emberek közé, Piroska, József édesanyja. Nagy ebédet készített, amelyre meghívta a tágabb család minden tagját, a barátnőit, a Szent István templomban ideiglenesen szolgáló magyarországi papot, János atyát. Nem is tudom, hányan ültük körül a dúsan terített asztalt. Nagyon megrendültem, mert a vendégek legtöbbje a Bácskából vagy a Bánátból származott. Zamatos hazai tájszólásuk, vidám zsivajuk muzsika volt a fülemnek. Meghalt édesanyám beszédét, gyermekkorom hasonló hangulatú vendégségeit idézték fel. Amikor később itthon erre az eseményre gondoltam, többnyire az az elmondhatatlan varázslat jutott eszembe, amit átéltem a bácskaiak és a bánátiak között. Na meg a pompás, kacsacombbal megrakott tálak, a ropogós rétesek, finom sütemények! 2012 őszén sorozatosan különböző csapások értek. El akartam menni valahová messze, hogy megnyugodjam, hogy visszanyerjem az emberekbe vetett hitemet. Tiszta és jó emberek közé vágytam. Elmegyek Chicagóba! Elkészítem a régóta tervezett interjúkat és sétafikálok, határoztam el hirtelen. Némi egyeztetés után januárban útra is keltem. Először csak Zelmával és Piroskával akartam beszélgetni, azután bevontam Lászlót, később Piroska nevelt lánya, Terike, a férjével, Pállal, végül Erika és József is sorra került. Miközben szorgalmasan készítettem az interjúkat, találkoztam mindazokkal a közösségekkel, amelyek összefogják a chicagói magyarokat: a Szent István templom katolikus híveivel és magyarországi lelkiatyjukkal, a református közösség tagjaival és szeretetreméltó ifjú papjukkal, Áronnal, a tánccsoporttal, a cserkészekkel. Még egy amerikai evangélikus közösségbe is elmentünk. Ahogy teltek a napok, egyre jobban kirajzolódott előttem a nagyszerű kép a chicagói magyarokról, akik úgy élnek ma is Amerikában, hogy éltető gyökereik visszanyúlnak régi pátriájukba, Erdélybe, a Bánságba, a Vajdaságba, Magyarországra és a magyar kultúrába. Ez a kívülállóknak majdnem idillinek látszó állapot nem véletlenül és nem spontán alakult ki, hanem magyarságukhoz, hazájukhoz hű kiválóságok szakadatlan, tudatos munkájának, közöttük a Megyeri József – Bokor Erika házaspár több évtizedes, áldozatos tevékenységének köszönhetően. Ismerjék meg őket közelebbről! *

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

folkMAGazin 2013/3  

A TARTALOMBÓL: Berán István: Húsz és száz; Dénes Ida: Bujdosók és útkeresők; Grozdits Károly: Magyar? Székely! – Rovás? Írás!; Százötven éve...

Advertisement