a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 18

ELHIVATOTTAK A VÉGEKEN – Kóka Rozália rovata

„Én mindig másokért dolgoztam...” – I. Jókai Mária tanítónő, Aha, Zsitva völgye, Szlovákia Jól emlékszem az első találkozásunkra. A hetvenes években történt, valamelyik Kecskeméti Népzenei Találkozón. Az érdi népdalkörrel betódultunk a művelődési ház hatalmas aulájába. Már folyt a próba. Különös, gyönyörű népviseletben, „szarvacskás” asszonyok énekeltek. Felkaptam a fejemet: kik ezek, honnan jöttek? Éppen olyan szövegű dalokat énekeltek, mint mi, bukovinai székelyek, de a dallamok egészen mások, gyönyörűek, szívbemarkolóak. A próba végén odaléptem hozzájuk, megkérdeztem, hogy hová valósiak, ki a vezetőjük. A Jókai Mária tanítónő vezette Lédeci Asszonykórus volt Zoboraljáról. Ők voltak a találkozó legünnepeltebb együttese. Mária nem sok ügyet vetett rám, de én elhatároztam, hogy szerzek pénzt és meghívom őket Érdre. Még abban az évben el is jöttek, aztán az Érdi Bukovinai Székely Népdalkörrel mi is többször jártunk náluk. Ahogy teltek az évek, időről időre találkoztunk hol Szlovákiában, hol Magyarországon, végül Moldvába és Gyimesbe is elcsaltam Máriát. Találkoztunk fesztiválokon, konferenciákon, filmezéskor, táboroztunk együtt. Barátok lettünk. Személyében egy végtelenül szerény, nagy tudású, önfeláldozó embert ismertem meg, aki a szlovákiai magyarság megmaradásáért tevékenykedett, egész életét a zoborvidéki néphagyomány megőrzésének szentelte. A tanítás mellett újabb és újabb együtteseket szervezett a tizenhárom zoboralji faluban. Népszokásokat gyűjtött, tájházat alapított, könyveket írt, néprajzosokat, népzenészeket segített gyűjtőmunkájukban, filmesek, rádiósok, újságírók tudósítottak tevékenységéről. Közben a magyar nyelvű iskolákban a tanulók száma egyre fogyatkozott. Ma már csak egy-két ilyen működik szűkebb hazájában, így nem tartanak igényt Mária munkájára. Nyugdíjaztatása után hazatért szülőfalujába, a Zsitva völgyében található Ahára, ápolni beteg szüleit. Közben összeszedte a helyi fiatalokat, kisebb ünnepi népszokásokat elevenítettek fel, de ahogyan teltek az évek, magyar iskola híján egyre nagyobb teret nyert az asszimiláció, a nyelvvesztés. Mária még mindig nem adja fel, elérte, hogy legalább nagy ünnepeken a falu fiatalsága magára ölti a szerencsére máig meglévő, gyönyörű népviseletet, és úgy megy a templomba. Amikor legutóbb jeleztem, hogy hétvégén szeretném meglátogatni, kissé titokzatosan megkérdezte, hogy nem mehetnék-e hétköznap. Furcsálltam a kérést, de nem állt módomban változtatni az időponton. Kiderült, hogy ő a sekrestyés az ahai templomban. Vízkereszt előtti napon sok-sok tennivalója volt. Azonkívül, mintha kissé szégyellte volna előttem ezt az új „hivatalát”. Találkozásunkkor mindjárt mentegetőzni kezdett: „én egész életemben másokért dolgoztam, nem ülhetek tétlenül itthon”. Elkísértem a templomba, megnyomott egy gombocskát, megcsendültek a harangok, s a kedves, meghitt karácsonyi díszben pompázó istenházában gyülekezni kezdtek a hívek. Mise után leültünk beszélgetni. Némi vonakodás után Marika felidézte „háromnegyed évszázados” életútját. Fájdalmas, évtizedeken át szégyellt, nehéz titkokról lebbent fel a fátyol. * Új sorozatunkban egy-egy határon kívüli, áldozatos életű tanító, népművelő, néprajzos, népművész, muzeológus portréját szeretném felvázolni, akiknek köszönhetően – mindenek ellenére – a magyar néphagyományok ma is élnek. Ha nem is eredeti állapotukban, de egyes elemeik megmaradtak, munkálnak huszonegyedik századi, elsivárosodó életünkben. K. R.

18

„Szüleim: Jókai István és Dudás Borbála, Aha, 1931.”

1937. január 18-án Felső-Ahán születtem. A falunk kicsi település, alig vagyunk ötszázan. 1976-ban Verebélyhez csatoltak bennünket. Valamikor „zsöllér” falu volt, szegény emberek éltek itt. Amikor én születtem, már akkor Horný Ohaj volt, mert Szlovákiához tartoztunk. Egy évre rá lett Aha ismét Magyarország része. A mi falunk mellett ment el a határ. Édesapám középparaszt családból származott, egyedüli fiúként maradt meg a sok-sok gyerek közül. Édesanyám félárva volt, kilenchónapos korában az édesapját elvitték az első világháborúba és nem is tért haza. Hárman születtünk, ketten nőttünk fel a bátyámmal. Gyerekfejjel éltem át a második világháborút. A magyarok alatt kezdtem első osztályba járni, még a második osztályt is magyar iskolában végeztem, azután jött a háború. Egy évig nem jártunk iskolába, mert nem volt tanító. Aztán, harmadikban már szlovákul kellett tanulni. A falunkban hat család kivételével mindenki reszlovakizált. Ez azt jelentette, hogy lemondtak arról, hogy magyarok. Így őket nem érintette a lakosságcsere. Mi a hat család közé tartoztunk. Először kaptunk figyelmeztetésül egy fehér, aztán egy zöld, majd egy vörös papírt. Apu semmiképpen nem akart lemondani a magyarságáról, kitartott amellett, hogy mi magyarok vagyunk. Nagyon meghurcolták. Nyolcvankét éves korában halt meg, de csak az az egy foga hiányzott, amit akkor vertek

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2013/1  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: Burjánzó kalocsai; Dömötör Tekla: Két varázsló a Dráva mentén; Mesék Mátyás királyról; Fehér Anna Magda: Int...

folkMAGazin 2013/1  

A TARTALOMBÓL: Grozdits Károly: Burjánzó kalocsai; Dömötör Tekla: Két varázsló a Dráva mentén; Mesék Mátyás királyról; Fehér Anna Magda: Int...

Advertisement