Page 8

A „modern” Csányi Mátyás Csányi Mátyás szászcsávási bőgős volt. A népzenészek utolsó mohikánjai közé tartozott. Minden rezdülésében hordozta azon jegyeket, amelyek egy vidék népének lelkében fogantak, formálódtak és gyarapodtak. Ilyen nagy egyéniségek máshol is léteztek, de Szászcsáváson a bőgősök közül az utóbbi két-három évtizedben kétségkívül ő volt a legnagyobb egyéniség. Ahogyan a bőgő mellett állt, ahogy fogta, tartotta a hangszert, ahogyan karjait mozgatta bőgőzés közben, mind-mind egyedi volt. A szakma minden csínját-bínját, trükkjét és mélységét ismerte. Amint megszólalt mellette a zene, abban a pillanatban átszellemülve hagyta, hogy átmenjen rajta, hogy az utolsó porcikáját is bejárva, majd lelkében rezonálva, karjain keresztül a hangszerhez jutva bombaszerű bőgőhanggal kiegészülve öltsön alakot. Egy napon, teázás közben megszólalt a telefonom. Meglepődve tapasztaltam, hogy a drót másik végén Csányi Mátyás van, aki közölte velem, itt van Budapesten és meghívna egy táncházba, ahol ő is muzsikál. A meghívást szívesen vettem és oda is mentem. Amikor megérkeztem, ismét meglepődtem, mert Matyi nem a szokásos ruhájában volt, hanem pesti cigányzenészekre jellemző fekete zakóban, pantallóban és hosszú orrú, fényes cipőben. Kérdeztem, hogy mi ez a gúnya, mire ő megmagyarázta, itt ez a divat, itt ezt kérik tőle is. Mindegy, gondoltam, úgysem a külsőség a lényeg, hanem maga a zene. Belépve a táncházba, meghívtam Matyit egy sörre és leültünk egy asztalhoz. Ahogyan elkezdünk beszélgetni, valami furcsa dologra figyeltem fel: Matyi mintha elfelejtette volna jó, ízes tájszólását, az „ő” helyetti „e”, az „ó” helyetti „a” hangokat stb. – Te, Matyi, nem áll jól neked ez a kényeskedő beszéd – böktem oda. Kitérve a válasz elől, hencegve mutatta meg vonóját. Gyönyörű, meggyfa színű rózsavesszőből készített, ezüst dróttekeréssel díszített, a klas�szikus zenében használatos vonó volt. Tudva, hogy milyen vaskos, házi készítésű vonókat szokott használni, megkérdeztem: – Matyi, ezzel a nyirettyűvel te hogyan fogsz bőgőzni? Nem túl finom ez neked? – Nem – válaszolta. – Tudod jól, hogy én mindennel tudok, és ne légy már olyan merev, olyan falusi. Bár Matyi mindig magabiztos volt, mégis, ez a fajta kioktató jellegű megnyilvánulás teljesen szokatlan volt számomra tőle. Gondoltam, csak rossz napja van és kész.

Igen ám, de nemsokára megjelentek a zenész „kollegák” is. Nem szászcsávási zenészek voltak, hanem általam nem ismert hetyke fiatalok, akiknek ruházata a Matyiéhoz hasonló volt. Mivel megrökönyödésem már tovább nem fokozódhatott, közönyösen vettem tudomásul a tényeket. Úgyhogy, amikor Matyi kicsomagolta négyhúros bőgőjét, már nem is csodálkoztam. A külsőségek egyáltalán nem emlékeztetnek a szászcsávási muzsikára – állapítottam meg. A zenészekkel beszélgetve minden kifogásomra megfelelő válasz kaptam, imígyen: – Nem vagyunk falusi muzsikusok. Haladni kell a korral. Nem élhetünk a múlt század fogságában. Ezen némán tűrt eszmefuttatások közepette jutottam abba az állapotba, hogy már vártam, fogjanak neki a muzsikának. Mivel mozgásuk tele volt fölösleges allűrökkel, számomra már az is groteszk jelleget öltött, ahogyan felvették a hangszereket, ahogyan hangoltak. Sablonosan tartották hangszereiket, ami Matyinál is megfigyelhető volt. A megszokott, rá jellemző egyedi tartás eltűnt. Ehelyett „menő pózba” vágta magát: bal könyökét addig emelte fel, míg felkarja vízszintes nem lett, jobb kezében a vonót pedig – tőle szokatlan módon – ernyedt, puha csuklóra akasztotta. Aztán megszólat a zene. A hegedűk játéka nem érces volt, hanem remegős és akadozó. A kontra és a bőgő játéka nem volt pontos, fölösleges akkordok és futamok „ékeskedtek” benne, miközben a ritmus szétfolyt. A megszólaltatott ritmusok nem összekapcsolták a zenét, hanem szétválasztották. A hangerőváltozások indokolatlanok és cukrosan érzelgősek voltak. A zenéből nem érződött, hogy lehetne rá táncolni, nem volt benne falusi íz, egyéniségmentesen amorf volt. Matyi eladhatóan pózolt és vigyorgott, a többiek szintén. Közben osztogatták maguknak a hangokat. Ez zenész privilégium, más ebből nem kaphatott. Minden olyan mai volt és modern. Mialatt a bizarr képben kerestem a miérteket, mellém ült egy középkorú ember és megszólalt: – Na, mit szól? Itt kezdődik a szászcsávási népzene. E mondat hosszú és néma csendet hagyott maga után bennem. Felrakom a fülhallgatót, a lejátszóba beteszem azt az 1986-os felvételt, amelyen Jámbor István, Mezei Ferenc és Csányi Mátyás muzsikál. Hallgatom a muzsikát, amely megfog, felemel és elringat. Hallgatok. Hagyom, hogy a hangok szelíden beszéljenek, meséljenek. Szász Lőrinc

Papó zenedéje Keresztes Dóra és Kiss Ferenc mesés zenekönyve

Óvodásoknak, kisiskolásoknak ajánljuk ezt a könyvet, hogy minél hamarabb megismerjék a magyar népzenét és annak hagyományos hangszereit. Papó, azaz Nagyapa mesél benne a régi, falusi zenélési alkalmakról, a zene gyógyító és jobbító szerepéről. Mondókákat, dalokat és történeteket idéz fel a dorombról, tekerőlantról, kobozról, dudáról, cimbalomról és más, régi zeneszerszámokról. A képzelőerőt serkentő mókás illusztrációk, kérdések és feladatok a „leckék” minél játékosabb és maradandóbb elsajátítását szolgálják. A CD melléklet – követve a könyv tematikáját – bemutatja a természet és élővilág zenei hangjait, a hangszerekét, a jellegzetes hangszertársításokat, de tánc alá való muzsika is hallható rajta. Nyisd ki a könyvet és tedd fel a lemezt! Vár Papó Zenedéje! Megrendelhető a Hangvető webáruházában, vagy a Kultúrpartnál: rendeles@kulturpart.hu, (06.1) 336-0989

8

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/6  

A TARTALOMBÓL: Hála József: Látogatóban a Kassák Klubban; Szász Lőrinc: A „modern” Csányi Mátyás; Csizek Gabriella: Molnár Zoltán: Fényerdők...

folkMAGazin 2012/6  

A TARTALOMBÓL: Hála József: Látogatóban a Kassák Klubban; Szász Lőrinc: A „modern” Csányi Mátyás; Csizek Gabriella: Molnár Zoltán: Fényerdők...

Advertisement