Page 40

Életrajzom Részletek a révfülöpi költő, Nagy Lajos írásából

N

em is tudom, érdemes-e elkezdeni, hiszen a szegény emberek élete legtöbbször olyan forma, mint a gomba, mikor nő az erdőn. Ha jön egy langyos záporeső, nő ezerszámra, java is, bolondja is; se leve, se virágja, se napfénye. Az élete is csak 10-14 nap, aztán elmúlik. Hogy aztán van, aki gyűjtöget a java gombából, mert nem csak tápláló, de nagyon jóízű is egyik-másik fajta. Van, aki összeszedi a mérges, gyilkos galócát, mert az meg a legyek irtására nagyon jó. Hát, ilyen formán látom én azoknak az embereknek a sorsát, létét, akik árnyékban, fény nélkül bújtak ki a világra, és valamelyik tüskebokor alatt élték és fejezték be földi létezésüket. Hogy őszinte legyek, én sem virágos kertben jöttem a világra, de ha árnyékban is, Magyarországnak talán a legszebb helyén, a jó bortermő Badacsony és fehér halas Balaton mellett születtem, a Badacsonytomajhoz tartozó kisőrsi szőlőhegyen 1886. augusztus 25-én. Apám ott volt vincellér egy Lőwizon nevű tapolcai orvosnál. Apám, Nagy Antal, káptalantóti származású, ahol még volt nekik osztatlan birtokuk, házuk, szőlőjük és szántójuk is. Anyám, Farkas Mária, kékkúti származású. Nekik is volt kis házuk szőlővel és kevés szántó kerttel. Apámnak volt még a salföldi hegyben egy kis háza szőlővel, amit szolgálata alatt újratelepített, és azután oda is mentünk lakni. Sajnos a legrosszabb időben, mert akkor pusztította a filoxéra a zalai szőlőket legjobban, és a kilencvenes évek elején már csak itt-ott volt termő szőlő a Balaton-parton, de annál nagyobb lett a nyomorúság. Erre az időre, mint gyermek, már én is emlékszem. Láttam, apám milyen keserű arccal szedte ki az új, szép szőlőjét, és mutogatta, hogy tele volt filoxéraféreggel, valósággal vörös volt az egész gyökérzet. Szegény apám minden munkát vállalt, hogy legyen

mit enni, de emlékszem, 20 krajcárért vágták egész nap a murvát a községnek, de ez nem tartott sokáig. Emlékszem, elment télen jégen halászni is. És hogy örültünk, mikor nagy jégcsapos bajuszával jött haza, és hozott egy-egy zsák halat! Aztán megvakarták, besózták, és a füstöskonyhában hosszú madzagokon füstölődtek szép pirosra a halak... És menynyit kapaszkodtunk egymás hátára bátyámmal, míg egy ilyen szép pirosra száradt halat le tudtunk szakítani a zsinórról! És micsoda jóízűen ettük azt meg, csak úgy, nyersen! [...] De aztán nagyanyánk nem adta a szőlőföldet, és így apám elment 1896-ban a tapolcai vincellériskolába, mi Gyulakesziben laktunk addig. Onnét járt be apám a telepre. Gyulakeszin jártunk iskolába. De talán ez az iskolai éveimnek legszebb része, mert egész évben az ezeréves jubileumi ünnepekkel volt tele a tanulás. A tanítónk többször fölvezetett bennünket Csobánc várához, és ott elmondta a vár legendáit. A hegytetőn játékokat rendezett velünk, énekeltünk, és szaval-

NAGY LAJOS (1886–1978) révész, költő, gazdálkodó 1886. augusztus 25-én született, édesapja, Nagy Antal földművelő, vincellér, édesanyja, Farkas Mária. Gyermekkorát, szülei megélhetési gondjai miatt, állandó költözések jellemezték. Vincellér-gyerekként dolgozott, majd révészlegény lett, dolgozott a balatoni északi vasútvonal építésén is. Az I. világháborúban katona, azután vincellér. 1923-ban megnősült, három gyermeke született. 1935-ben jelen volt a Faluszövetség révfülöpi megalakulásánál. 1945 után részt vett a földosztásban, a földosztó bizottság elnökeként, nemzeti bizottság, majd a megyei bizottság tagjaként tevékenykedett. 1948-ig a Nemzeti Parasztpárt tagja. A közélettől 1960-ban vonult vissza, de az írást tovább folytatta. 92 évesen, 1978. január 13-án halt meg családja körében. Írásait több füzet őrzi, s két kötetnyit a Révfülöpi Honismereti Egyesület adott ki belőle.

40

tunk. Én főként verseket szerettem szavalni, ami aztán egyszer bizony nem sikerült. Azért, mert akik szavaltunk már többször, azoknak az esperes úr hozott imakönyvet, és minden szavalónak adott egyet-egyet. Én akkor utoljára szavaltam, és az esperes úr közben már osztotta is az imakönyveket, s hogy az utolsó imakönyvet is kiosztotta, elakadt bennem a szó, nem tudtam tovább mondani. A mester úr csodálkozva kérdezte tőlem, mi van velem, csak nagy síró hüppögések között tudtam neki megmondani, hogy az esperes úr kiosztotta az én imakönyvemet is, azért fulladtam be. Aztán ő jóságosan megsimogatott, és hozott nekem is imakönyvet, mint amilyet a többi gyerek is kapott. Ő egyébként is szeretett, azért is, mert mindig megtanultam a leckémet, hogy én hajthassam ki a teheneit őrizni. De mielőtt kihajtottam, fel kellett mondanom előtte a leckét. És ha nem tudtam egyszer, akkor más hajtott ki. Hej, pedig de ronda, pákosztos, kujtorgó két tehene volt, sokat futottam utánuk, hogy el ne verjen a csősz, mert hát ilyesmi is előfordult. Nyáron aztán az állami telepre jártunk dolgozni, oltványt sározni, szőlőt kötözni. Itt már kezdtem gyakorolni a szőlő oltását is. Ha valamelyik tanuló oltó letette a kését, én már faragtam is vele a vesszőket. A tanárok többször mondták, hogy a sározó gyerekek előbb tanulnak meg oltani, mint egyik-másik tanulóember. Egyszer nyáron, kötözés közben valami nagyot pattant fölöttünk a levegőben, és sok kis szilánk hullott, csak úgy szikráztak a drótok, amire kötöztük a vadszőlőt. Azt mondták, meteor robbant fölöttünk, és annak a szilánkjai hullottak alá. Bizony, akik ott voltunk, nagyon megijedtünk. Apám elvégezte az iskolát. Az iskolától több vincellért kértek az Alföldre, és apám is oda jelentkezett, így 1897-ben visszamentünk Pest megyébe, Vasadra egy sváb úrhoz (Charles von Wildhez). Ott megint több vincellér volt apámon kívül, és a régiek folyton acsarkodtak, árulkodtak az újakra. A gazda meg egy magyargyűlölő sváb volt, és főként a gyerekeket utálta. Engemet egyszer csak azért, mert a rőzséje közül verébfészket szedtem le, és ott elfogott, úgy elvert, hogy egy hónap múlva is látszott a helye. Itt már főként apámmal dolgoztunk a szőlőben. A második évben, szőlőéréskor én és bátyám lecsentünk egy-egy fürt szőlőt, amit az egyik szomszéd vincellér meglátott, és elvett tőlünk, bevitte az uraságnak megmutatni, és beárult minket. Az uraság

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/5  

A TARTALOMBÓL: Beszprémy Kata: Volt egyszer egy TÉKA-újság; Nagy Zoltán: Jubileumok jönnek, mennek; Széll Jenő: Emlékezés Martin Györgyre; Á...

folkMAGazin 2012/5  

A TARTALOMBÓL: Beszprémy Kata: Volt egyszer egy TÉKA-újság; Nagy Zoltán: Jubileumok jönnek, mennek; Széll Jenő: Emlékezés Martin Györgyre; Á...

Advertisement