Page 4

czy Ferenc Társaság évkönyve 2009. 19. kötet. szerk.: Kováts Dániel, Sátoraljaújhely, 2009. pp. 517-537.] A Fekete-Körös völgyi helyszíni gyűjtést, dokumentálást intenzív levéltári-történeti kutatómunka előzte meg, amely segítségével rekonstruálhatóvá váltak az évszázadok alatt bekövetkezett társadalmi, történeti, kulturális változások a magyarlakta településeken. A vizsgálódás elsősorban a magyar falvakra fókuszált, azonban fontosnak tartotta a kulturális és társadalmi jelenségeket a szomszédos román, illetve távolabbi alföldi településekkel összehasonlítva értelmezni. Ennek a komplex megközelítésnek eredményeként jutott el a felismeréshez, hogy a Fekete-Körös völgyében szigetet képező magyarság a középkorban még összefüggő egységet alkotott az Alföld népével. A XIII. században megkezdődött a románság beköltözése és számarányának folyamatos növekedése, amely a Fekete-Körös völgyi magyarság elszigetelődéséhez vezetett. Feltételezései szerint a völgyben a XIX. századra kisebbségbe került és elzártságban élő magyarság körében megmaradtak, és ezáltal később is jól kutathatók, kimutathatók voltak a kultúra, az életmód archaikus, ősi vonásai. Vizsgálódásai során a kultúra minden területén, akár a településnéprajzot, építészetet, lakáskultúrát, vagy a viseletet tekintette, ezen ősi vonások meglétét kereste. Másfél hónapos kutatóútja során Györffy közel négyszáz tárgyat gyűjtött – cserépedényeket, háztartási textíliákat, teljes viseleteket és számos, a háztartásban és a gazdasági életben használt eszközt – a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztálya számára. A tárgyak mellett rajzokkal, huszonhat határ- és dűlőtérképpel, valamint közel százötven saját készítésű fotóval tért haza. Kutatásának eredményeit és néhány fotóját számos publikációban közreadta a következő években, a teljes fotóanyag azonban soha nem került bemutatásra sem a budapesti múzeumban, sem a kutatott területen. A várasfenesi Vura család 2009-ben határozta el, hogy a helyi kultúra megismertetésére tájházat hoz létre, amely 2012 tavaszára egy új építésű közösségi házzal egészült ki, és a vidéket leíró tudós tiszteletére a Györffy István Táj- és Népismereti Otthon nevet kapta. Az épület felavatására készült el a várasfenesi Györffy István Alapítvány, valamint a budapesti Néprajzi Múzeum együttműködésével az a nagyszabású kiállítás, amely „A Fekete-Körös völgye lakói és települései” címmel a néprajztudós közel száz fotóját tárja a látogatók elé azon a helyen, ahol azok százegy éve megszülettek. Gebauer Hanga

4

Erdélyi Tibor köszöntése Minden alkotó ember számára eljöhet az a rémisztő pillanat, amikor egyszer csak elfogy a gondolat, megrendül a végtelennek hitt erő, vagy hatalmi szóval megszűnik a további alkotás lehetősége. Erdélyi Tibor számára is eljöhettek olyan pillanatok, amikor az addigi öröknek hitt világ hirtelen megváltozott. Ő azonban, azt hiszem, nem rémült meg soha. Az emberi tartás, az élettel való megbékélés talán legszebb példája az a verse, melyet ennek a gondolatnak szentelt: „Amíg mozdulni tudok, addig táncolok, / Amíg kezemet emelni tudom, addig faragok, / Amíg egyetlen ember is figyel rám, addig tanítok, / S ha már valamelyiket nem tudom művelni, akkor meghalok, / Ha meghalok, mit hagyok a mának? / Két fiamat, és négy unokámat.”. Erdélyi Tibor Csengerben született, de fiatal koráig az északkeleti határszélen lévő Uszkán élt. Tizenhat évesen került fel Budapestre. Az Iparművészeti Múzeum restaurátor műhelyének ipari tanulója véletlenül lett táncos. Ezt a következőképpen meséli el egy vele készült interjúban: „A faluban citeráztam fonóban, dörzsölőben, majd Budapesten a Zalka Máté Kollégiumban citerával kísértem a három párból álló néptánccsoportot. Egy visegrádi fellépés alkalmával az egyik táncos megbetegedett, és helyette vállaltam a fellépést, mivel a citerázás közben megtanultam a táncot. Bekerültem az MTH [Munkaerő-tartalékok Hivatala: a szakmunkás-utánpótlás biztosítására 1950ben életre hívott szerv – a szerk.] Központi Együttesébe, és ezzel a csoporttal mentem 1951-ben a berlini Világifjúsági Találkozóra, ahol a mozgásom megtetszett Rábai Miklósnak, és elvitt az Állami Népi Együttesbe.”. Erdélyi Tibor, Varga Böske mellett a társulat első aranykorának talán legemblematikusabb alakja, aki előbb szóló-, később magántáncosa lett a társulatnak. Kiemelkedő alakítások sokasága kapcsolódik hozzá. Számomra talán a Kisbojtár rablóvezér szerepe a legemlékezetesebb, amelyet, ha élőben nem is, de videofelvételről többször láthattam. Feleségét is itt, ebben a közösségben ismerte meg. Mindketten innen mentek nyugdíjba. „Azonban továbbra is a tánc töltötte ki az életemet!” – mondja egy másik interjúban. „Évekig vezettem a Duna Művészegyüttest, majd a Vadrózsák Táncegyüttesét és a szolnoki Tisza Táncegyüttest. Több mint százharminc koreográfiát készítettem. Pályám során tizenkilenc díjat kaptam néptánc fesztiválokon.” Sok más elismerés mellett SZOT- és Erkel-díjjal tüntették ki, a Népművészet Mestere, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagja. Amikor néhány héttel ezelőtt Erdélyi Tibor megkért, hogy mondjak néhány gondolatot a

születésnapi ünnepségén, mielőtt még a „miért én?” kérdést feltehettem volna, már mondta is: „Tudod, azért is gondoltam rád, mert tudom, hogy te az én születésnapomon nem magadról fogsz beszélni.”. Ez azonban nem lehet teljesen igaz, hiszen vagy a véletlen műve, vagy a sors elrendelése, de a pályáink újra és újra keresztezték egymást. Lassan már három évtizede vagyok a Magyar Állami Népi Együttes tagja, és a szolnoki Tisza Táncegyüttes művészeti vezetését is tőle örököltem, ő hagyományozta rám. Én nem tudom, Erdélyi Tibor milyen vallású, református vagy római katolikus, de ha azt hallom valakiről, hogy „nyakas kálvinista”, Tibi bácsi képe sejlik fel előttem. Nem könnyű ember, ahogy a megszállottak közül senki sem az. Hatalmas, hétmérföldes léptekkel, érces, dörgő hanggal, egyenes derékkal, konokul haladt előre az élete során. Ahol megjelent, táncosok nőttek ki szinte a semmiből, Budapesten, Szolnokon vagy éppen Japánban. Irigylésre méltó hittel és erővel felvértezve varázsolta el maga körül tanítványait, úgy sugárzott belőle a megszállott hit, mint a jó papból a krisztusi evangélium. Erdélyi Tibor gyermekkorától fogva farag, s felnőttként „egyéni úton járt, de egész művészete mégis a hagyományban gyökeredzett” – méltatja munkásságát Bánszky Pál. Szobraival „nem a népművészet szemlélete által diktált stilizált feldolgozáshoz, hanem a modern képzőművészet expresszívebb világához kapcsolódik”. Én úgy gondolom, Erdélyi Tibort különleges spirituális kapcsolat fűzi a fákhoz, hiszen nem csak faragja őket, ezáltal tartalmat lehelve az anyagba, hanem ülteti is azokat, mert tudja, hogy fákat mindig kell ültetni. Legyenek bármilyen zordak a körülmények, forduljon szinte kilátástalanba a helyzet, fákat mindig kell ültetni, hiszen felelősségünk nem csupán a jelen megélésében, átvészelésében van, de a jövő megteremtésében is. Erdélyi Tibor így ír a már idézett versében: „Ha meghalok, mit hagyok a mának, / Két fiamat, és négy unokámat.”. Én azt hiszem, ennél jóval többet: szerepek sokaságát, koreográfiákat, szobrokat, faragásokat, elhivatottságot, következetességet, emberi tartást, magyarságot és egy erdőt. Egy erdőt, melyben nemcsak sudár fenyők, öreg tölgyek, égbe törő szilek, hanem nemes dió- és körtefák is vannak. Köszönet érte! Isten éltessen, Erdélyi Tibor, nyolcvanadik születésnapodon! Mihályi Gábor (Elhangzott az Erdélyi Tibor tiszteletére 2012. május 26-án megrendezett ünnepi előadáson.)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

Advertisement