Page 36

ÉTELEK – HAGYOMÁNYOK

Tarhó, lebbencs, fordított kása Gróf Zichy István a bugaci pusztán Hűséges olvasóink már találkozhattak Zichy István (1879–1951) naplójával (folkMAGazin 1996/1). A későbbi művelődéstörténész, múzeumigazgató, a Néprajzi Társasági elnöke, fiatalabb korában képzőművésznek készült, és szisztematikusan végigjárta a Kárpát-medencét, kutatva, dokumentálva annak néprajzi kincseit. Több alkalommal meglátogatta a bugaci pusztát, de a matyóknál, Kalotaszegen és a Székelyföldön is hónapokat töltött. Az alábbiakban a pusztán szerzett tapasztalatait idézzük fel, Juhász Katalin válogatásában.

A

zt hiszem, 1908 nyarán voltam először Bugacon, Kecskemét város nagy legelőjén. Kecskemétre utaztam. Ott bemutatkoztam Kada Elek polgármesternek, kitől engedélyt és kocsit kértem, hogy Bugacra kimehessek. Kada nagyon kedvesen fogadott, megmutatta nekem a városnak akkor még a városházán felállított múzeumát, amely összehasonlíthatatlanul szebben volt rendezve, mint az akkori Nemzeti Múzeum, és kocsit is adatott. Indulásom előtt vettem egy hordó bort, egy csomó szivart, ezeket holmimmal együtt felpakoltattam a városi fogatra, és kihajtattam Bugacra. A pusztaháznál Tóth Miska bácsi állatorvos, a város intézője fogadott. A pusztaház egy nagy, 8-10 ágyas teremből és egy kis egyágyas szobából állt, amelyben én kaptam szállást. Ezek a helyiségek arra valók voltak, hogy akár városi bizottságok, akár vadásztársaságok, esetleg egyes gazdák, kiknek a pusztán kellett éjjelezniök, ott alhassanak. Ezzel szemben állt az intéző – régebben a pusztabíró – lakása. Az udvart hátul a város ménjeinek istállója zárta le. Miska bácsi vékony, ijedtarcú, igen jámbor, szíves vendéglátó ember volt. Háztartását egy kitűnően főző, kardos gazdaasszony vezette. A város ménjei, akár kocsin, akár nyereg alatt, rendelkezésemre állottak. Az érkezésem utáni reggelen hálásan vettem, hogy Miska bácsi kocsira ültetett és bemutatta egész birodalmát. Megmutatta a különféle méneseket, gulyákat, elvitt néhány cserényhez [a bugaci pásztortanyák neve] a juhászokhoz, és amint elmentünk a kisebb-nagyobb „székek” [szikes tavak] mellett, elmagyarázta az ott élő sokféle vízimadarat. Következő reggel már magam mentem ki lóháton a legközelebbi cserényhez egy kis arab ménen, akit azért választottam, mert ő is bábolnai csikó volt, mint én, és így tartottam vele a rokonságot. A cserénynél éppen egy nagy kád tarhóhoz ültek. A számadó kanalat nyomott a markomba – miután szépen megtörölte a gatyája szárába –, egy összehajtogatott subára ültetett maga mellé, mire bojtárjaival együtt nekiláttunk a kanalazásnak. A gyengébbek kedvéért megmondom, hogy a tarhó mesterségesen alvasztott tej; körülbelül ugyanaz, mint amit városban joghurt néven árulnak. A különbség csak abban állt, hogy egy ilyen bugaci anyagulyánál rengeteg tehén volt, amelyeknek tejét – a nagy távolságok és rossz közlekedés miatt – értékesíteni nem lehetett. Így a pásztorok 40-50 liter tejet lelkifurdalás nélkül fejhettek a tehénállományból, ezt felforralták, „tarhómaggal” megalvasztották és egy szép tiszta kádban lehűtötték. Egy ilyen kád tarhónak reggelre jó két-három ujjnyi, enyhén savanykás, sárga föle volt. Ezt, de csak ezt ettük meg

36

reggelire. Az alját – szép „májas” aludttejet – a kutyák és a cserény körül kaparászó baromfiak kapták. Ha messzebbre mentem festeni, vagy egy cserényhez hívtak meg éjszakára, akkor kocsit kértem Miska bácsitól. Ez utóbbi esetben azért is, mert bort és szivart vittem velem. Az ilyen éjszakai meghívásokat nagyon szerettem. Már a formája is kedves volt. „Jöjjön ki estére, majd meghálhat a Sándor fiam tetves subájában”, mondta Zubornyák bácsi. De persze, a suba tetves soha sem volt, mert a bugaci pásztorok nem tűrték meg az ilyen lakókat. A cserény, a pásztorok nyári táborozóhelye, négy deszka- (régebben fonott) falból állt, amelyeken belül tüzeltek és főztek a pásztorok. A cserény egyik oldalán keskeny félfedél volt, amely alatt a ládákat tartották. Előtte az „ágasfa” állt, egy közepes nagyságú megcsonkított ágú fa, amelynek ágai és törzse le voltak hántva. Ha kérdeztem, hogy ez a fa mire való, úgy azt felelték, hogy „ez a cserény címere”, de egyes öregebbek azt beszélték, hogy régen, amikor még húst szárítottak, a húsdarabokat ennek ágaira aggatták. Nappal csak a főzéssel és a cserény őrizetével megbízott „lakó” és a nagy cserényőrző kutyák voltak ott találhatók, de mikor este a gulyát behajtották, a cserényőrző kutyák kinn, a gulya körül helyezkedtek el. Benn a cserénynél most már a pásztorok terelőkutyáinak volt csak helye. Boromat és szivarjaimat szívesen vették, de ha a számadónak volt saját bora, nekem abból kellett innom, és nekem csak az ő szűzdohányá-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

Advertisement