{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 19

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Magdolna, aki meghúzatta a harangokat

V

ilágra eszmélésem első megjegyzett szavai között ott szerepeltek: Bácska, menekülés, partizánok, tömegsír, hiszen másfél éves koromban én is „bácskai menekült” voltam. Bár gyermekkoromban gyakran hallottam valamilyen összefüggésben ezeket a kifejezéseket, szinte felnőtt koromig nem nyertek igazi értelmet. Az elmúlt évtizedek során a bukovinai székelység egyéb „titkai” között, ezt is megfejtettem. Megtudtam, hogy 1944 októberében, amikor a szerb csapatok, szovjetek támogatásával, visszafoglalták Bácskát, az azt követő vérbosszú alkalmával több tízezer ártatlan bácskai magyar között negyvenkét bukovinai székely családfőt is meggyilkoltak. Mi, bukovinai székelyek csak úgy emlegetjük őket, hogy „negyvenkétember”. Negyven özvegy és százhúsz árva maradt utánuk. Régen tudom, ki kellene kutatni mindent, hogy mi történt velük, beszélni, írni, kellene róluk, hogy emlékük ne merüljön feledésbe. Könyvespolcomon ott sorakoznak Cseres Tibor, Illés Sándor, Matuska Márton, Mojzes Antal könyvei. Gyávaságból, gyengeségből, önvédelemből mindeddig nem mertem beletekinteni a fájdalmak eme mélységes kútjába. Találkoztam valakivel, aki megtette. 2010 őszén az 1944-45-ben a meggyilkolt délvidéki magyar áldozatok emlékére tartandó szentmisére, és az azt követő találkozóra kaptam meghívót. Az áldozatok hozzátartozóival zsúfolásig telt Szent István Bazilikában irtózatosan nagy számok hangzottak el, harminc- negyvenezer áldozatról szóltak a megemlékezők. A gyertyák fényébe bámulva, dermedt szívvel hallgattam a megbocsátásról, a megbékélésről szóló beszédeket. Biztosan azt kell tenni, biztosan meg kellene bocsátani! – gondoltam. De hogyan? A mise véget ért, a Bazilika tornyában felzúgtak a sokmázsás harangok, majd hatalmas döndüléssel elnémultak sorra. A találkozóra is elmentem, több busznyi vendég érkezett a Vajdaságból. Ismét röpke megemlékezés, egy kis agapé, majd eleven beszélgetés töltötte meg a termeket. Sokan körülvették Matuska Mártont, a nagy tiszteletnek örvendő vajdasági írót. Senkit nem ismertem, senkihez nem szóltam. Végül megtudakoltam, hogy a szervező hölgyek közül melyik Cseresnyés Magdolna, akinek a meghívást köszönhetem. Szép arcú, karcsú, mosolygós szőke aszszonyra mutattak. Odamentem hozzá és bemutatkoztam, néhány szót váltottunk. Legközelebb egy év múlva találkoztunk a parlamenti megemlékezésen. Magas rangú szerb politikus vendég is jelen volt a „tetemrehíváson”. A túlélők, az elpusztítottak hozzátartozói, a csecsemőkoruktól napjainkig háborús bűnösként megbélyegezettek csak mondták, mondták leírhatatlan, kibeszélhetetlen fájdalmukat. Elhatároztam, hogy Cseresnyés Magdolnát bemutatom olvasóinknak, ő vállalkozott a beszélgetésre. * – Magdika! Minden eddigi hősnőmet én találtam. Veled fordítva volt, te találtál meg engem. Hogyan történt? – Határozottan emlékszem rá, hogyan történt. Van egy kis köteted, az „Egy asszony két vétkecskéje”, amit én nagyon szeretek, s amit előszeretettel olvasgattam a lányaimnak. Egyszer megnéztem az interneten, hogy ki is vagy te. Elolvastam az életrajzodat, és láttam, ha áttételesen is, te is érintett vagy a délvidéki eseményekben, akkor írtam neked. Földiek vagyunk, összeköt bennünket a közös sors. A lánykori nevem Kiss Magdolna, 1952-ben születtem Szolnokon. A szüleim 1943-ban házasodtak össze és ’44-ben Délvidék-

„Kiss Tibor mártír nagyapám, 1895–1944, élt 49 évet.”

ről, Verbászról menekültek Magyarországra. Először a sarkadi cukorgyárban találtak munkát és lakást, azután elkerültek Szolnokra, ahol két testvérem után, késői harmadikként én is megszülettem. Az ötvenes évek szegénységében gondot jelenthetett az érkezésem, hiszen igen nehéz anyagi körülmények között éltek a szüleim, de nagyon szerettek. Apám igen jó természetű ember volt, mindenben a jót látta, anyám két lábbal állt a földön, nagyon szigorúan nevelt bennünket drága nagyanyám, Dédike segítségével. Szolnokon a Cukorgyári Általános Iskolába jártam negyedik osztályig. Nagyon szép és jó iskola volt, egy tanteremben két osztály tanult. Ötödikes voltam, amikor apámat a hatvani cukorgyárba helyezték, azután ott éltünk, így Hatvanban érettségiztem. A középiskolában nagyon jó voltam matematikából, fizikából, ezért a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára jelentkeztem. Végül mégis az ELTE-re kerültem, programozó-matematikus lettem. Az egyetem mellett matematikát tanítottam, mert vidékről akkor is nagyon nehéz volt taníttatni a gyerekeket, pedig akkor még ingyenes volt az oktatás az egyetemeken. A nővéremmel közös albérletben laktunk, ő építőmérnöki karra járt, a bátyám agrármérnöknek tanult. Az érettségimet megelőző napon találkoztam a férjemmel, éppen negyvenegy éve, hogy megismerkedtünk. A férjem készítette villamosmérnökként a cukoripar táv-adatfeldolgozó rendszerét, így akadtunk össze a hatvani cukorgyárban. Három év múlva házasodtunk össze. Esküvő után családi albérletbe mentünk, azután, amikor megszületett a nagyobbik lányom, kiköltöztem a nagymamámmal egy nagymarosi kisházba.

19

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

folkMAGazin 2012/4  

A TARTALOMBÓL: Gebauer Hanga: A Fekete-Körös völgye lakói; Mihályi Gábor: Erdélyi Tibor köszöntése; Sebő Ferenc: A sóvidéki táncokról; Törté...

Advertisement