Page 35

a koreográfiai szándékok, azok az alkotói módszerek, amelyek tulajdonképpen a mai napig több-kevesebb változással jellemzik őket és műhelyeiket. Mielőtt azonban tovább részleteznénk a különböző irányzatokat, hangsúlyozottan meg kell említenünk, hogy ugyanehhez a generációhoz tartoznak azok a néptánc- és a néptánchoz közel álló zenekutatók, akik nélkül aligha lehetne a közelmúlt néptáncművészetéről beszélni. Ide tartoznak rajtuk kívül még néprajzosok, táncesztéták, tánckritikusok, akiknek tevékenysége, néha talán túl heves vitakészsége is hozzájárult az ágazat fejlődéséhez. A második alkotó generáció két dologban volt szerencsés. Egyrészt jelentkezésük 1956 utánra esett, így 1956 előtt mint alkotók semmilyen előjellel nem kötelezték el magukat. A megváltozott politikai légkörben magától értődően ugyanarról akartak szólni, mint nemzedékük költői, írói, filmesei. Másrészt alkotóműhelyeik – az amatőr együttesek – szintén tiszta lappal indultak. Nem hordoztak magukban semmit az ’50-es évek ótestamentumi átkaiból és a váll-lapok kultuszából, amelyek sok előttük járó alkotóra és az együttesek műsorpolitikájára nyomasztóan nehezedtek rá. Ennyi a kissé hosszúra nyúlt történeti bevezetés. Elérkeztünk ahhoz az alkotói korszakhoz, amely a ’60-as évek elején indult, és tulajdonképpen a mai helyzetet is meghatározza. Ha napjaink műsorait nézzük, nagyjából két nagy csoportra oszthatjuk néptáncművészetünk törekvéseit. Természetesen a két nagyobb irányzat is tovább bontható, és mások talán másképpen csoportosítanák. A néptáncot „tiszta forrásként” bemutató koreográfiai szándék jellemzi az egyik csoportot. A másik csoport a kor egyéni és társadalmi kérdéseire kíván választ adni, a „tiszta forrásból” mint anyanyelvből táplálkozva. A „TISZTA FORRÁS” A történeti áttekintésből remélhetőleg nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar néptánckoreográfiai iskola és annak lépcsőfokai a mai napig szorosan összefüggenek a magyar néptánckutatás történetével. Ha egy alkotónak valamely etnikum táncairól kevés anyaga van (film, táncleírás, szöveges gyűjtés, zenei gyűjtés stb.), akkor a koreográfia elkészítésének folyamatában a kevés motívumkincset, illetve variánst saját fantáziájából kell pótolnia. Ez esetben inkább feldolgozásról vagy a néptánc stilizálásáról lehet beszélni. Minél régebbre megyünk vissza néptáncművészetünk történetében, annál inkább fel kell menteni az alkotókat a manapság túl sokat hangoztatott vád alól, miszerint „nem voltak hűek az eredeti anyaghoz”. Hűségük csak addig terjedhetett, ameddig a rendelkezésükre álló anyag engedte. A tánckutatás segítsége hiányában csak a saját fantáziájukra támaszkodhattak. Így is értékes, nagyszerű művek születtek. Természetesen ez feltételezte a tehetséges alkotó jelenlétét. A szűkös anyagismeretet általános néprajzi, folklorisztikai és irodalmi tudással pótolták, amely nem térítette el őket a bemutatandó népcsoport szellemétől. Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy ez csak a legjobb alkotókra igaz. Sajnos a másik oldalon tömegével voltak, akik hiányos ismereteiket az adott anyagtól idegen elemekkel pótolták. Mai szemmel nézve a kérdés úgy vetődik fel, hogy akik ugyanolyan kevéssé ismerték a „tiszta forrást”, és nem rendelkeztek az előbb említett erényekkel sem, azokat sokszor inkább le kellett volna beszélni az alkotásról. Napjainkban azonban, aki koreográfiákat készít vagy tanít be, már nem hivatkozhat arra, hogy nem ismerhetett meg több anyagot egy népcsoportról. Két lehetőség marad számára. Vagy hű marad az anyaghoz, és azt a maga teljességében mutatja be, vagy tehetségesen stilizálja. Az adatok óriási mennyiségét a tánckutatás hónapról-hónapra bővít, úgyszólván tálcán kínálja fel azoknak, akik meg akarják ismerni. A „tiszta forrást” tulajdonképpen egy lelkiismeretesen felkészült néptáncoktató is be tudja tanítani a maga

szépségében és teljes eredetiségében. Lehet, hogy nem rendelkezik igazi koreográfiai vénával, de ha az eredeti anyagot becsületesen megtanulta, és betanítása nem hordozza magában a népcsoporthoz való hűtlenség, vagy a rossz ízlés terhét, akkor nézhető lehet a létrehozott színpadi tánc. Hogy valóban művészi alkotást hozott létre vagy sem, az más kérdés, azt más kritériumok döntik el. Az általunk „tiszta forrásnak” nevezett csoport két változatát láthatjuk manapság együtteseink műsorán. Az első esetében a koreográfiai szándék nem más, mint magának az eredeti anyagnak, a táncrendnek és az ehhez tartozó népzenének hű bemutatása. Ez esetben koreográfiáról természetesen csak akkor beszélhetünk, ha a szerző az eredeti táncrendet a színpad törvényeinek megfelelően rendezte műformává, ha az eredeti anyag arányait nézhetővé tudta tördelni. A színpadon való bemutatás esetén természetesen figyelembe kell venni az általában három oldalról határolt és elölről világított tér szcenikai adottságait. Az eredeti táncrendben előforduló formákat ennek megfelelően kell a koreográfusnak elrendeznie. Koreográfiájának elkészítése közben az eredeti táncrend egyes részeinek tíz-harminc percre nyúló menetét a színpadi műformák szabályainak megfelelő arányokra kell rövidítenie. Ha a fenti követelményeknek eleget tett, az eredeti anyag tárgyilagos bemutatása ellen semmit sem vétett, sőt csak így tud a közönségnek élményt adni. Ennek a koreográfiai szándéknak is vannak azonban veszélyei. Sok olyan alkotást lehet látni, amelyekben az eredeti anyag túl dogmatikus értelmezése miatt a koreográfus összeütközésbe kerül a színpadi követelményekkel. Furcsa helyzet adódik ilyenkor. Minden valódi és mégsem kelti fel bennünk az „igazi” érzetét és élményét. A helyes arányok megválasztása azzal jár, hogy a koreográfus rákényszerül egy-egy tánctípus szerkezetének sűrítésére. Sok-sok eredeti variánsból – ha megfelelő koreográfusi tehetséggel rendelkezik – egy talán soha nem létezett, de teljesen igazinak látszó új variánst hoz létre. Összegezve, a fenti kategóriához tartozó művek feltételezik az eredeti anyag teljességre törekvő megismerését, feltételezik a rendezői készséget és az érzékenységet a színpadi műformák iránt. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert még az ebbe a kategóriába tartozó néptáncművek létrehozásához sem elegendő csupán jól ismerni és jól táncolni az eredeti anyagot. A másik estben a koreográfiai szándék nem pusztán az eredeti néptánc bemutatása, hanem az anyag olyan csoportosítása, amely sajátos alkotói gondolatot is magában hordoz. A koreográfus ugyanúgy hű marad a „tiszta forráshoz”, mint az előző változatban. A különbség abban rejlik, hogy az eredeti anyagot olyan jó értelemben vett önkényességgel csoportosítja, amely halványabb vagy markánsabb, de mindenképpen felismerhető mondanivalót hordoz. Ez a mondanivaló talán verbálisan nem fogalmazható meg, de félreérthetetlenül utal különös emberi kapcsolatokra. Elegendő például az állandóan futó női körtánc mellett egyetlen magányos férfi szólót megkomponálni, és azonnal valami más viszonylatot is jelent, mint az adott táncrend karikázójának és verbunkjának egymás utáni bemutatását. Nagyon sok kitűnő alkotást láthatunk, amelyekben a koreográfus a teljesen hiteles anyaggal bizonyítani tudja számunkra, hogy a néptánc a maga eredetiségében is mozgás-szótárként kínálkozik táncköltemények megalkotásához. Ezek a művek már lépcsőfokot jelentenek egy másik alkotói műforma felé. Az ilyen esetekben még mindig érvényes és kötelező a „tiszta forrás” bemutatásának szándéka, az előadásmód autentikussága és szuggesztivitása. Az eredeti tánc szövevénye mögött azonban már felsejlik az alkotó arca és mondanivalójának körvonala. E tanulmány szerzője ezeket a műveket, a sok „dogmatikus” nézet ellenére is a „tiszta forrást” bemutató szándékhoz sorolja. (Folytatása következik)

35

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/3  

A TARTALOMBÓL: Rónai András: Beszélgetés Herczku Ágnessel; Bolya Mátyás: Baba a megállóban; Mesék: A boldog ember inge; Csuka hírével, hal s...

folkMAGazin 2012/3  

A TARTALOMBÓL: Rónai András: Beszélgetés Herczku Ágnessel; Bolya Mátyás: Baba a megállóban; Mesék: A boldog ember inge; Csuka hírével, hal s...

Advertisement