Page 34

A néptáncmozgalom művészeti irányzatai Novák Ferenc tanulmánya – I. rész Alábbi tanulmányom 1979-ben készült. Úgy érzem, hogy az azóta eltelt évtizedek igazolták akkori gondolataimat. Kötelességem megjegyezni, hogy a két irányzat közötti viták elcsitultak, nyugalom van. Sok év elteltével ki kell hangsúlyoznom, hogy az elmúlt időszak történései még inkább felerősítették a néptánc színházi törekvéseinek szükségességét. A néptánckutatás az azóta eltelt időben is ontotta az információkat. A ’70-es évek akkor fiatal alkotói ugyanazt élhették meg, amit ők a régvolt mesterekkel kapcsolatban tapasztaltak: időnként ismét szükségessé válik a néptáncanyanyelv újratanulása.

A

hhoz, hogy a néptáncművészet magyarországi irányzatait megértsük, egy kicsit vissza kell tekintenünk művészeti ágazatunk távolabbi és közelebbi múltjára. A Gyöngyösbokréta Szövetség 1938 és 1944 közötti működését ma már lényegesen higgadtabban értékeljük, mint egykor. Negatív politikai vonásai ellenére nagyon értékes örökséget hagyott számunkra. Ahol „bokrétás” együttes tevékenykedett, ott általában fennmaradt a néptánc. Az ’50-es évek végéig ezekben a falukban lehetett elsősorban gyűjteni. Sőt, a „bokrétás” falvakban még ma is léteznek, illetve időnként újjászerveződnek az úgynevezett hagyományőrző együttesek. A Cserkész Szövetség, a Levente Szövetség, a Katolikus Egyletek, vagy más szerény körülmények között dolgozó iskolai, kollégiumi tánccsoportok jelentősége abban volt, hogy sok száz fiatalban felébresztették a néptánc iránti komoly érdeklődést. A háború utáni néptáncmozgalom vezető gárdája és részben a néptánc művelői is ezekből az együttesekből indultak útjukra. Ők teremtették meg a néptáncmozgalmat, a néptáncművészetet. A legfigyelemreméltóbb háború előtti néptánctörekvéseket a Muharay Elemér által vezetett különböző művészeti csoportosulások környékén kereshetjük. Ezekben a műhelyekben készült elő – a természetesen nagyon szerény körülmények között – mindaz, ami a háború után megsokasodva, az anyagilag és politikailag támogatott néptáncmozgalomban és néptáncművészetben folytatódott. Rábai Miklós, Molnár István és Szabó Iván – akik az első koreográfus-nemzedékhez tartoztak – alkotó tevékenységüket csak a háború után kezdték el. Ha egyszer majd részletesen áttekintjük az akkori törekvéseket, a sajnos már mind nehezebben rekonstruálható műveket, akkor a közelmúlt néptáncművészetének gondjai és örömei is érthetőbbé válnak. Egy biztos, a tánctörténeti kutatás adós még a részletek elemzésével. Sietni kéne, mert már a második koreográfus-nemzedék is többnyire csak a „nagy öregek” elbeszéléseiből, néhány régi műsorfüzetből, fotóból, egy-egy fennmaradt híradásból kapott némi képet a régen voltakról. Ebből a kevés adatból a néptáncművészetet és színpadi megjelenési formáit illetően az derül ki, hogy a háború előtti műhelymunka úgyszólván egyenes ágon folytatódott a háború után is, természetesen a megváltozott történelmi helyzetnek megfelelően sokasodva, a „fényes szelek” (1945–1949) [a népi kollégiumok, azaz a NÉKOSZ mozgalma] időszakának lelkesedésével telítve. A második világháború utáni első időkben lehetőség nyílt arra, hogy a legjobb vezetők anyagi támogatással dolgozhassanak viszonylag nyugodt munkakörülmények között, akkor még amatőr táncosokkal. 1948-tól aztán fokozatosan nemcsak vezetők, hanem egész együttesek lettek hivatásossá, megteremtve azt a lehetőséget, hogy a néptánc valóban színpadi művészetté váljék. A legjobb alkotók, ahogy már említettük, egyenes ágon folytatták háború előtti tevékenységüket. Tanítványaik, akik közvetlenül a háború után jutottak szóhoz, természetesen ugyanezeken az utakon jártak. Az új társadalmi helyzetből adódóan azonban olyan gondolatokat is megvalósíthattak, amelyeket előzőleg részben a politikai légkör, részben a működési feltételek elégtelensége miatt azelőtt nem. A második világháború utáni első bemutatókon, versenyeken és

34

fesztiválokon előadott néptáncművek tükrözték az 1930-as évektől megindult néptánckutatás eredményeit és érdeklődési körét. A mai anyagmennyiséget alapul véve ezek az ismeretek természetesen nagyon hiányosak voltak. Nem lehetett másképpen, mert az akkori tánckutatás, amely a háború előtt inkább magánkezdeményezésekre szorítkozott, nem kínált sokkal többet. Ez a tény az alkotókat stilizációra, illetve kiegészítésekre késztette. Az ’50-es évek elejéig készült legjobb néptáncművek – éppen a rendelkezésre álló kevés eredeti anyag miatt – tükrözték egy-egy alkotó mozgáskészségét, színpadi ízlését és véleményét az anyagról magáról. Így a legjobb koreográfusok ebben az időszakban – a lehetőségekből adódóan – elsősorban saját képzelőerejüket érvényesítették a néptáncfeldolgozásokban is. A dramatikus jellegű művek a kor elvárásának megfelelően mesejátékok, balladák, történelmi képek, vagy napi politikai eseményekről szóló koreográfiák voltak. Sok „idillikus”, játékos történetet feldolgozó művel találkozhattunk. Annak idején az ilyet „zsánerképnek” nevezték. Ezek sokszor magukon viselték a békés paraszti idill jegyeit. Pedig a paraszti élet ilyetén elképzelése inkább a háború előtti polgári elvárásokra volt jellemző. Ha ballada vagy mesejáték készült, akkor a felhasznált dramaturgiai motívumot, tehát a ballada vagy mese cselekményét változtatás nélkül jelenítette meg a koreográfus. Ezekben az esetekben jó értelemben vett illusztrációról beszélhetünk. A társadalmi és politikai kérdéseket tárgyaló koreográfiák az akkori, gyakran vulgáris kulcsirodalomnak megfelelően bizony többnyire fájdalmasan leegyszerűsítve mutatták be életünk kisebb-nagyobb kérdéseit. Minden jogos kritika ellenére ezek a művek már magukban hordozták a lehetőségét mindannak, ami később a magyar néptáncművészetben történt. A nagy „öregek” már az ’50-es évek közepétől törekedtek egy másfajta alaphangra. Ebben az időben több hivatásos és nem hivatásos műhelyben olyan művek is készültek, amelyek „útravalót” adtak az akkor készülődő, új generáció számára. Az erősödő és mind több anyagot kínáló néptánckutatás az első alkotógárda koreográfusait is lassanként a néptáncok tárgyilagosabb bemutatására késztette. Dramatikus műveikben a direkt mondanivalót mindinkább az általános társadalmi és egyéni konfliktusok bemutatása váltotta fel. Ezek a művek már kaput nyitottak a második koreográfus-nemzedéknek, hogy – ha néha túl zajosan is – de mindenképpen érdekes és újfajta gondolatoktól indíttatva kérjen magának bebocsátást a színpadi néptáncművészetbe. Ahhoz, hogy mást és másképpen szóljanak – nem tagadható le –, közvetett és közvetlen mestereik harca, gyötrődése és sokszor súlyosan megfizetett iskolapénze adta meg az alapokat. A néptáncművészet mai, az 1970-es évekre kialakult összképét elsősorban a második alkotói nemzedék tevékenysége határozza meg. Ez a nemzedék az 1950-es évek második felében érett alkotóvá. Ebben az időszakban kerültek – mint huszonévesek – többnyire amatőr együttesek élére. Mint minden új alkotói generáció, ők is sok mindent akartak másképpen csinálni, mint mestereik. Amatőr együtteseik kisebb, sokszor forrongó alkotóműhellyé alakultak. Az ’50-es évek végére, a ’60-as évek elejére már kirajzolódtak azok

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/3  

A TARTALOMBÓL: Rónai András: Beszélgetés Herczku Ágnessel; Bolya Mátyás: Baba a megállóban; Mesék: A boldog ember inge; Csuka hírével, hal s...

folkMAGazin 2012/3  

A TARTALOMBÓL: Rónai András: Beszélgetés Herczku Ágnessel; Bolya Mátyás: Baba a megállóban; Mesék: A boldog ember inge; Csuka hírével, hal s...

Advertisement