Page 16

Fióka a Himaláján Follinus Annának, Az arnheimi birtok költőjének

Memento mori Gérecz Attila (1929-1956) jelöletlen börtönénél

Reméld, egyszer a Himaláján ébredsz. Nem talál rád a karvaly-pillanat, mi idődből csőrében kiragad. Az új élet rak benned titkos fészket.

Mivé leszel, ha még a sír se föd be? Csupasz halál kisért. Kitárva gödre

Mint Arnheimed – ébred a Himalája. Csúcsok közé kifeszített bölcső, ringat a tojásodból kiköltő puha tollú perc hozzád simulása. Mikor új időd a hegyen fönt talál, rejtett magassága nyíló zöldhatár. Ha szédít is a sűrű levegő, légy képzelt madárként benne lebegő, majd fiókát, kéklésbe emel ő, míg szárnyad a végtelenbe belenő. Gondola-magány Belül minden sötét, mint megalvadt véred; mintha kút mélyéről kéne visszanézned. Magasból a napfény szemetelve hull rád, temetne a földbe – aki voltál: hullád. Szólnál, de az ének szádba tömött tampon, szárnyalnál, de röptöd fennakad a kampón, hogy a fémszín űrből kinyúlva utánad szakítsa le tested, levetett ruhádat. Sár magába dagaszt, nézed magad pőrén, ahogy Sixtinában Bertalannak bőrét. Körbevirágoznak pipacsmező sebek, két lét közt e réten megfogod a kezed. – – – Olyan hideg vagyok, madár hangja, szólj már, melegíts föl, mintha nagy telektől óvnál; minden idő bennem: padovai fényed, temetőgödrömbe becsurgatott élet. Még ha kitaszít is magából a percem, semmi betonfalán Velencémet festem. – Ahogy a gondolám Gí fotóján láttam, szemem elől siklik alkony-vörös lázban égő rió testén. Mikor a híd alatt eltűnik sötéten, csak a víz színarany hullám-csobogása maradna belőlem – mögöttem a világ tengerbe bedőlten. – Ahogy benne ülök, evezve a nincsben, micsoda nagy magány, ha mellém ülsz, Isten.

16

e múzeum-terembe zárna: fogda, ha múmiák aszott szivén dobogva ma percük itt szorongva újraéled. – Kimúlva mind, de borda közt a kések, de bőrükön a penge-élü metszés, s a csontjaik közé kövült hidegség e jégverem ölén velük remegtet – csupasz halálukat ahogy kilested. Mit ér, ha még a szád ma tudna szólni? – Ilyen leszel te is: memento mori. Mit ér, ha futna föl a térre lépcsőd, hol átmos élve még tavasz, e fénylő, arany-hajú, sugár-nyalábos omlás? – De ott liheg, nyomodba ér a romlás, de bent reked darabka én belőled, ki varrja már előre szemfedődet. S ha kint a város átmos is meleggel, a cellasor figyel sötét szemekkel; a börtön árnya úgy vetül elébed: ilyen lehet a kriptafal, ha nézed, hogy eltemettek élve téged orvul – sötétre tárt szemed sötétbe fordul. Eszedbe jutna ő, ki régi rab volt: kamasz csupán, de verse égre karcolt rovásnyomát – ki kék-magasba felnőtt – viszik tovább örökre váci felhők. Szabad világ?! – Itt élni ő tanított. Viszem tovább az átöröklött titkot. – Mit ér kihűlt porod a légbe szórni, ha mind egyek leszünk – memento mori; ha csont és hús és test csupán, ki élhet? Ha Styx vizén alámerülne fényed, szeresd világ, ki hálójába fonná, mint gyöngyhalász a mélybe bukva hozzád.

RÓZSÁSSY BARBARA

TÁR

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/1  

A TARTALOMBÓL: Dsupin Pál: Mátraalja a hazám; Pálfy Gyula: Gerendkeresztúr; Pétër László: Al-dunai székely történetek; Németh György: Mi a t...

folkMAGazin 2012/1  

A TARTALOMBÓL: Dsupin Pál: Mátraalja a hazám; Pálfy Gyula: Gerendkeresztúr; Pétër László: Al-dunai székely történetek; Németh György: Mi a t...

Advertisement