Page 10

Mi a táncház?

Válság és kilábalás – részletek egy készülő könyvből

M

i a táncház?! Ez egy felesleges kérdés, a tettek viszik előre a világot, a polemizálás csak a káosz és az átláthatatlanság homályát borítja szemünkre – hangzik az egyik vélemény. Különben is, egyszerű a válasz: amikor egy zenekar zenél, a publikum meg néptáncokat táncol. Kész, ennyi. Bár ilyen egyszerű volna! Sajnos, homály inkább az agyunkban van, éppen ezért lényeges lenne, hogy elinduljon egy olyan „polémia”, amely nem merül ki pusztán reklámeszközök keresgélésében és hatékonyabbá tételében, hanem egyszer végre mélységében elemezné az elmúlt negyven évet, megteremtené a világos, egyértelmű, mindenki által egyformán értelmezett fogalmakat. Az UNESCO-listára való felkerülés ismét felszínre dobta, hogy valami nincs rendjén a táncházmozgalom háza táján. A Folkrádió levelezőlistáján valaki azonnal azon dohogott, hogy „papíron rendben vagyunk, de Budapesten csak két igazi táncház van, a többi folk-kocsma”. (Salamon Bea) Néhány, valójában visszhangtalan levélváltás ellenére most nem alakult ki ebből igazi vita, de korábbi, rendszeresen kirobbanó, sértődésekkel tarkított „csatározásokban” felszínre került, hogy az újabb és újabb generációk már nem ugyanazokat az elveket követik, mint az alapítók, felhígult a népzenei anyag, össze nem tartozó hangszerek, hangszercsoportok kerülnek egymás mellé, modern hangszerek lepték el a zenekarokat (harmonika, baszszusgitár, szaxofon, szintetizátor). Elmosódnak a stílusok, egységesül és modernizálódik az akkordkíséret, kávéházi cigányzenei patronok durrognak, magyar nóta, cigánynóta, „vördmjuzik” hígítja a repertoárt, s foglalja el a népzenei pódiumokat. Ellenőrizetlen zenék és táncok kerülnek át pár nap alatt a budapesti táncházakba. Megváltozott a légkör, a zenekarok egy része már nem műhely, hiányzik az összetartozás, egyre több a számlakitöltő, haknizó, két-három tiszavirág-életű zenekarban egyszerre játszó lakkcipős, „profi” zenész. Előbbre való a cirkuszi mutatvány, mint a hitelesség, és előbbre való a zenész öröme, mint a táncosoké. Miért is került válságba a táncházmozgalom, hogyan alakult ki mára ez a káosz, miért nincs tekintélye a tudományos munkának? Miért került előtérbe ennyire az egyén – erősebben fogalmazva –, az ego? Sok zenekar unalmas favágásnak tekinti az egyszerű reprodukálást, amit feldolgozásokkal, átalakításokkal, különböző crossover produktumokkal kompenzálnak. *

10

A modell A népzene és a néptánc – a hagyományos kultúra részeként – a nem választáson alapuló, egyszeri és folyamatos hovatartozást biztosító, önellátó falusi közösség, az önmaga egyszerű újratermelésére törekvő paraszttársadalom teremtménye. Volt. Ma már nincs élő népzene és néptánc. A falusi közösségek – nagyjából a reformkortól tartó – felbomlása a határon belül már a két világháború között lezajlott, Erdélyben, Moldvában az elszigeteltség és a kisebbségi, alárendelt lét ezt lassította, de az elmúlt harminc évben „halálos” gyorsasággal megtörtént ott is. A népzenét, néptáncot teremtő, életmódjával fenntartó és utódaira hagyományozó közösség megszűnésével a népzene-néptánc fejlődése lezárult. A lokális falusi közösségek maguk teremtették, és viszonyaik, életmódjuk, értékrendjük változásával maguk hagyták el. Ettől kezdve a népzene- és néptánctörténetből csak különböző korokban készült és különböző korokból származó pillanatfelvételeink vannak, ezeket tudjuk osztályozni, összehasonlítani, válogatni, kielemezni. Több lehetőségünk van: a felgyűjtött anyagot, vagy egyes elemeit, többnyire formai változtatásokkal felhasználjuk új képződmények létrehozására: különböző alkotásokat, átdolgozásokat, performance-okat vagy „bármit” kreálhatunk. Vagy az egészet berakjuk egy múzeumba és mutogatjuk az utókor épülésére. Úgy is dönthetünk, hogy nincs is rá szükség, és eldobjuk, s akkor mindez eltűnik, mint sok érték eddig a történelem folyamán. A negyedik megoldás az, hogy ha úgy találjuk, hogy számunkra ennek a hagyománynak van használati értéke, akkor használjuk, ugyanúgy, mint a falusi ház padlásáról megmentett korsót, fonott kosarat vagy festett ládát. Népzenekutatók, néptánckutatók, táncosok, táncegyüttesek vezető szakemberei, zenészek és mértékadó értelmiségiek 1972-ben minden mozgósítható tudás felhasználásával megalkották a városi táncházat. A táncház nem hagyományőrzés, bár korábbi korok hagyományaira épül, nem néprajz-szakkör, bár jó tudni valamit a táncok eredetéről, a hozzájuk köthető szokásokról. Nem diszkó, mert közösséget feltételez és teremt is. Nem aerobik, hanem nagyon is konkrét tartalommal, formával és szabályrendszerrel rendelkező városi, közösségi szórakozási forma. A falusi közösségek társadalmi életében jelentős helyet elfoglaló táncos események eredeti környezetéből és funkciójából kira-

gadott és a XX. századi viszonyok közé behelyezett „modellje”. Azaz, „a tanulmányozni kívánt nagyon bonyolult rendszer tetszés szerint kiválasztott komponenseit és a komponensek közötti kölcsönhatásokat helyettesítjük egy viszonylag egyszerűbb rendszer komponenseivel és a komponensek közötti kölcsönhatásokkal”. (Csányi Vilmos) A táncház lényege tehát ez a használati értéken alapuló szikár váz, nem több, ezt az alapítók jól tudták. „Az újítás az volt, hogy a néptáncot »társastáncként« kezdtük használni.” (Sebő Ferenc) Az erre a vázra rakódó járulékos elemek korszakonként változnak, gazdagítják a táncházat és a táncházba járás motivációját formálják. Például a hetvenes években az adott viszonyokból fakadóan a táncházhoz hozzátapadt ellenzéki, népnemzeti felhang is, a hatalom gyanakodva szemlélte, de ez az oldala a rendszerváltással elillant. Az identitás kérdése nekünk nagyon fontos, de bármenynyire fáj, nem tartozik a városi táncház lényegéhez. Mindannyian tudjuk, hogy japánok is táncolják a széki táncokat, és örömüket lelik benne, valamint Magyarországon is működik rengeteg nemzetiségi és balkáni táncház, ahol a közönség többsége magyar. * Fogalmi zavarok A mozgalom szélesedésével a zökkenők, konfliktusok, megoldandó problémák elkerülhetetlenek voltak, hiszen a táncház spontán módon jött létre, nem intézményesített, a feltételeket, módszereket előre lemodellezett, kidolgozott formában. Így, ha véget ért a sínpár, a továbbhaladáshoz kénytelen volt a mozgalom a síneket újra és újra meghoszszabbítani. Amikor a Biharisok kitalálták, hogy a négy tánccsoportnak közös táncházat kellene szerveznie – „úgy, mint Széken” –, és megrendezték az elsőt, kiderült, hogy még sok táncos nem ismeri a táncanyagot. A próba egy részét fel kellett áldozni, a koreográfiák helyett az eredeti táncok megtanulására kellett fordítani. Amikor a Bartókosok azt javasolták, hogy tegyék nyilvánossá a rendezvényeket, felmerült egy újabb probléma, hogyan oldják meg a civil publikum tanítását, hiszen enélkül nem tudna a táncba beállni senki. Aztán menet közben rájöttek, hogy a jövőre is kell gondolni, ha elmúlik az újdonság varázsa, elfogyhat a közönség, ezért időben gondoskodni kell az utánpótlásról. Széken erre is volt szerencsére kidolgozott példa, ettől kezdve minden zenekar tartott aprók táncát. És ez így ment, mindig egyfajta tűzoltás folyt. Szembetalálkoz-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2012/1  

A TARTALOMBÓL: Dsupin Pál: Mátraalja a hazám; Pálfy Gyula: Gerendkeresztúr; Pétër László: Al-dunai székely történetek; Németh György: Mi a t...

folkMAGazin 2012/1  

A TARTALOMBÓL: Dsupin Pál: Mátraalja a hazám; Pálfy Gyula: Gerendkeresztúr; Pétër László: Al-dunai székely történetek; Németh György: Mi a t...

Advertisement