Page 37

mondja: „Meddig maradsz?”. Mondom: három nap szabadságom van. „Ezt felejtsd el! Ezt felejtsd el! Itt három nap alatt semmit nem tudunk csinálni.” Egy hétig nem engedett haza. Akkor még rettenetes körülmények voltak, telefonálni sem lehetett normálisan, itt senki nem tudta, hol vagyok, gyakorlatilag eltűntem a térképről. Tehát Martin összekötött minket a valódi hagyománnyal. Ez a lényege az egésznek. Nemcsak az, hogy szalagokon mutatta meg, hanem a kapcsolatait azonnal átadta, és meg is bízott bennünket, hogy ami felvételt készítünk, adjuk be az Akadémiára. Tehát csereakció volt, mert ő fizetni nem tudott a gyűjtésekért, viszont cserébe adta az anyagot. Ez nagyon termékeny kapcsolattá nőtte ki magát, ugyanis két percen belül benne találtuk magunkat a népzenekutatásban. Amit mi egyáltalán nem akartunk, hozzátehetem. Színpadi embereknek indultunk, azt vártuk volna el, hogy készen kapjuk az anyagokat. Most mit vacakolnak itt velünk, kérjük holnap a kottákat. De beláttuk, hogy a legrövidebb út, ha rövidre zárjuk a kérdést. Így aztán, mivel az élő emberekkel találkoztunk, rögtön fölmerült, hogy ennek technikája is van, ami nem hallatszik a felvételen, nem látszik a kottából, és ha mi ezt el akarjuk sajátítani, bizony meg kell nézni, hogy áll a vonó a zenész kezében, mik az ujjrendek, tehát minden olyan dolgot, ami a hangszerrel kapcsolatban van. Béla volt a kulcsember, mert ő hegedűs. A szimfonikus zenekarban is, a Műegyetemen, ahol játszottunk, hegedült, brácsázott, de ő képzett hegedűs volt, én csellista voltam. Tehát én csellóztam,

49. Táncház a Fővárosi Művelődési Házban, 1978-ban.

úgyhogy nekem kellett először átállnom. A gitárt cseréltem brácsára. Béla szerezte azt a kiselejtezett brácsát a zenekarból, és akkor Lajtha útmutatásai szerint átszereltük háromhúrosra. Szóval nekem kellett megtenni a nagy lépést, hogy valami olyant tanuljak meg, amiről fogalmam se volt addig. És mihelyt ez megtörtént, elkezdtük Lajtha Széki gyűjtéséből az anyagokat reprodukálni, négy-öt darabot már tudtunk játszani. Akkor történt meg velünk, hogy egy népfrontos fellépés alkalmával egy széki rendet is előadtunk. Odajött egy alacsony emberke, bemutatkozott, és azt mondta: „Bárdos Lajos vagyok. Gratulálok fiatalember, azt szeretném megkérdezni, hogy tudták ezt megtanulni. Mi nem hittük el Lajthának, hogy ez lehetséges.”. Akkor ocsúdtunk fel, hogy itt valami olyan történt, ami eddig nem. Ezt mi nem érdemnek könyveltük el, hanem véletlennek, hogy soha senki arra nem gondolt, hogy ezt meg is lehetne tanulni. Hozzáteszem, hogy Martin Györgyön kívül. Mert Martin azért foglalkozott vele intenzíven, mert a hátsó gondolata az volt, hogy ezt lehet tovább táncolni, ha más formában is, de lehet. Mi akkor már színpadon szerepelgettünk, főleg a József Attila-műsorral, Berek Katival jártuk hármasban az országot. Aztán bekerültem a Huszonötödik Színházba, ott is folytak a bemutatók, mindenféle produkciók. Emellett csináltam a népzenét. Jöttünk-mentünk, elkezdtünk Erdélybe járni. Aztán a Bartók Együttesben lettem zenei vezető. Ott már tánchoz is kellett játszani, tehát elég gyakorlativá vált a mi tevékenységünk. Azért tanultunk, hogy a gyűjtött zenét mindjárt talp alá tudjuk muzsikálni, ami viszont segített nekünk megfejte50. Nyilvános főpróba a Bartók Együttes próbatermében, a Toldi Gimnáziumban, 1971-ben.

37

folkMAGazin 2011 – VII. különszám  

A Martin-legenda – Beszélgetések Martin György életéről és munkásságáról Szerkesztette: Albert Zsuzsa és Szőkéné Károlyi Annamária Munkatárs...

folkMAGazin 2011 – VII. különszám  

A Martin-legenda – Beszélgetések Martin György életéről és munkásságáról Szerkesztette: Albert Zsuzsa és Szőkéné Károlyi Annamária Munkatárs...

Advertisement