Page 36

TALLÓZÓ

Mennyből jövök most hozzátok (részlet) Írta: Csoóri Sándor

A

kortársaim közül itt-ott még élnek daliás öregek, akik gyerekkorukban angyalok is voltak. Fiú létükre többször is megtörtént velük ez a csoda. Karácsony estéjén, lázas derűvel, beöltöztették őket édesanyjuk hoszszú vászoningébe, amely söpörte a földet, sőt csináltak nekik az inghez keménypapírból szárnyakat is, és ezeket a földöntúli szárnyakat csúzligumi ravasz közbeiktatásával még billegtetni is tudták. És ha csengő vagy kolomp is akadt a háznál, teljes volt a színházi mámor, mivelhogy minden hallelujás ének végén jól meg lehetett őket rázni, és hitelesíteni velük a szentséges hangulatot. Én nemcsak hogy angyal nem voltam soha, de még betlehemi pásztor sem, aki kifordított, vásott nagykabátban és csúcsos kucsmával odaheveredhetett volna a jászolban alvó Kisded közelébe. És nem azért nem voltam, mert sutácska és mamlasz kisfiúnak ismert a környezetem, hanem azért, mert Zámoly hithű és vad protestánsai bizonyos idő után már csak hallomásból ismerték ezt a katolikusokhoz jobban illő népszokást, amely mögött – szerintem – történelmi sérelem is meghúzódott. [...] Később, amikor már felnőtt kíváncsisággal kezdtem el kutakodni a betlehemezés hiánya miatt, nem ezeket a régi időket emlegették. Meglepetésemre egyik keresztapám, aki komoly presbitere volt a zámolyi anyaszentegyháznak, azt kérdezte tőlem váratlanul, hogy én hiszek-e a szeplőtelen fogantatásban. Vagyis abban, hogy a kis Jézust is a gólya hozza. Olyan váratlanul érintett ez a teológiai kérdés, hogy a Bika-közben két lélegzetvételt is kihagytam. Ahogy levegőhöz jutottam újra, rögtön vitatkozni akartam csavaros eszű rokonommal, fölemlegetve a régi mitológiák csodás elemeit, példának okáért az istenektől tüzet lopó Prométheusz esetét, vagy a kővel bajlódó Sziszüfosz reményfölötti dacát, de az nyilallt belém, hogy megsérthetem, hiszen olyan világból hoznám az érveimet, amelyről ő sohase hallott. Hosszú okoskodás helyett csak annyit mondtam neki, hogy a szeplőtelen fogantatás épp olyan mese, épp olyan látomás és mennyei többlet, mint a lángokban álló Attila kardja vagy Csaba királyfi seregének a patadobogása fönn a Tejúton. Láttam, keresztapám azonnal megértette, hogy az igazság körül toporgunk, hiszen megadóan azzal folytatta, hogy a szeplőtelen fogantatáson kívül minden igaz a betlehemi történetben. Igaz a napkeleti bölcsek jóslata; igaz Heródes király rémülete és rémtette: kiirtani Betlehemben és környékén minden két éven aluli gyermeket; igaz az istállóban meghúzódó család szegényes környezete, a szal-

36

mazizegés, az állatok meleg lehelete, hiszen ha a szent családot valamilyen palotába fogadták volna be, Jézus későbbi élete bizonyára nem a Golgota hegyén ér véget, hanem másutt. Most, hogy fölbolygattam a múltat, azon lepődöm meg, hogy a teológiai érvelés után egy irodalmi érvelés is fölszikrázott köztünk. Jászol és a keresztre feszítés viszonya egymáshoz? Ha ezt a kettőt összekötjük egy vonallal, többet tudunk meg a létről, mintha csak úgy cél nélkül ténferegnénk a kezdet és a vég között. Azt mondja Sartre, hogy az ember az a létező, akivel szemben semmiféle más létező nem őrizheti meg pártatlanságát, még az Isten sem. Lehet, hogy mi, reformátusok, ezért szeretjük jobban a feszes és kopár történeteket, mint a dúsítottakat. Bizonyára ezért fehérek a templomfalaink kívül és belül is? Azért nincsenek rajtuk freskók, bibliai jeleneteket ábrázoló táblaképek? Lehet, hogy így van, nem tudom. De azt tudom, hogy minden lélektani élmény és folyamat csakis az ember belső világában érhet meg, és zajlódhat le igazán. Nyaranta többször megesett velünk, hogy istentisztelet közben berepült egy-egy fecske a templomba, s ettől az egy fecskétől átlényegült minden. Még a világ teremtése is eszembe jutott, a vizek és az állatok világa; s ahogy egy darázs ebédel a búzával érő körtén. * Ehhez hasonló átlényegülés, a második világháború előtti években, csakis karácsonykor játszódott le bennünk. Regösök, amint már említettem, nem jártak nálunk, se betlehemező háromkirályok, ennek ellenére szent volt az ünnep. Mivel is kezdődött igazán? Lopással! Fenyőfát Zámolyon nem lehetett venni, hiszen a falunkban sose volt piac. De ha lett volna is, hiányzott volna rá a pénz. A falu délre eső részén, a cselédek majorja után, a Lambergek és a Merániak birtokai kezdődtek. Borbálapuszta és Lajapuszta. Birtokaikat a zámolyi parasztok földjeitől erdők választották el. Olyanok voltak ezek az erdők, mint a határsávok. Ezekben a némán is beszédes övezetekben, a szilfák és égerfák között, talányosan zöldellt egy fenyőerdő is. A zámolyiak, a pusztaiakkal együtt, ebből az erdőből szerezték be minden évben a karácsonyfájukat. Négy kilométert kellett oda gyalogolniuk s vissza ugyanennyit, hogy a gondosan levagdalt ágakból össze tudjanak ügyeskedni egy mutatós karácsonyfát, amely nem lett soha olyan formás, mint amilyenek a maiak, hanem egy kicsit kajlább lett, hosszú-hosszú tűlevelű, bozontos. Lehetséges, hogy 1848 előtt bűnnek számított az efféle lopás, de az én gyermekkoromban már legfeljebb

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

Advertisement