Page 16

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Az „aventinusi tündér” Szőnyi Zsuzsával a budai teraszon – III., befejező rész

„Triznya-kocsma”, ez a kissé humorosan csengő elnevezés mára fogalommá vált. A Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás római otthonában született, közel öt évtizedig működő „magyar intézmény” életük legfontosabb „alkotása” volt. Kisugárzása a magyar művészeti életben máig is érezhető. Ezernél több látogató nevét jegyezte fel a gondos háziasszony. Arra kérem, hogy idézze fel közülük a legkedvesebbek, a legnagyobbak alakját. – Hogyan kezdődött a Triznya-kocsma? – Amikor végre lett annyi pénzünk, hogy vehettünk egy kis autót, a Fiat legkisebb autóját, akkor kezdtünk kirándulgatni Róma környékére a barátainkkal. Minden szombaton elmentünk valahova. Róma környéke csodálatos! Van ott tenger, vannak tavak, gyönyörű nyaralóhelyek, ezer helyre lehetett menni. Akkoriban kezdődött az olasz társadalom nagy gazdasági fellendülése, mindenki autót vett, millió szaladgált belőlük az utakon. Egy alkalommal Frascatiban jártunk, ahol nagyon jó borokat lehet kapni. Délután nagy jókedvűen nekiindultunk, hogy megyünk haza Rómába. Természetesen, mindenki éppen akkor akart hazamenni. Olyan rettenetes nagy dugó keletkezett az úton, hogy egyszerűen se előre, se hátra! A tetejében még szörnyű meleg is volt! A férjem egy idő után elkezdte rángatni az autó kormányát, hogy ő ezt nem bírja tovább. Erre hamar adtunk neki egy kis bort, egy kicsit lecsillapítottuk, de ezzel a kirándulásoknak befellegzett. Matyi kijelentette, hogy ezt tovább nem csinálja. Inkább hívjuk meg hozzánk a barátokat! Így kezdődött a Triznya-kocsma 1951-ben vagy ’52-ben. Eleinte csak az a két-három barátunk jött, akik velünk jártak kirándulni, de aztán mások is meghallották ezt a lehetőséget, és egyre többen jöttek a „kocsmanapokon”. Akkoriban nem élt túl sok magyar Rómában. Egyik ember elmondta a másiknak, hogy Triznyáéknál van egy kedves társaság, és oda érdemes elmenni. Először csak az emigrációban élők kerestek fel bennünket, később mindenki, amikor otthonról eljött Rómába, megkeresett minket. Festők, zenészek, irodalmárok, fiatal ösztöndíjasok! Így, annak ellenére, hogy mi nem mehettünk haza, mindenkit megismertünk, mert az otthoniak jöttek el hozzánk. Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás (Róma, 1982.)

16

Volt egy tanár barátunk, Várady Imre professzor [1892–1974], aki Bolognában az egyetemen magyar irodalmat tanított. Amikor nyugdíjba ment, Rómába költözött a lányaihoz és kezdett hozzánk járni. Ő volt az, aki egyszer beszélgetés közben kijelentette: „Gyerekek, itt olyan jól érzem magam, mint egy kocsmában!”. Ebben a pillanatban elnevezték az összejöveteleinket Triznya-kocsmának. – Hogyan zajlottak ezek az esték? – Én ilyenkor mindig rakott krumplit csináltam, az volt a specialitásom. A vendégek Magyarországról hoztak kolbászt. Ugye, eljöttek egy-két hónapra, ösztöndíjjal, hát mit hozzanak magukkal? Hoztak kolbászt. Aztán végül nekünk adták, mi meg adtunk nekik más élelmet, meg amire szükségük volt. A rakott krumplihoz kellett még tojás, tejfel is kellett volna, de Olaszországban nincs tejfel. Én kitaláltam, hogy helyette tejszínnel és joghurttal meg parmezán sajttal dúsítom fel. Csináltam egy óriási nagy krumplit, a saláta meg jóformán semmibe nem került, a vendégek néha hoztak egy kis édességet, ezeket eszegettük. Nem ez volt a lényeg! Az volt a lényeg, hogy mi magyarok együtt legyünk és beszélgessünk. – Újból és újból lelkesen felidézed, hogy milyen jókat beszélgettetek a barátaitokkal. Mi volt a téma? – A világon mindenről beszélgettünk, a hétköznapi élet dolgairól, irodalomról, filmekről, képzőművészetről, de a legfőbb téma mindig a politika volt. Ugye, az ember állandóan szívszorongva gondolt arra, hogy mi van otthon? Amikor ’56 bekövetkezett, csak ámult a világ. Senki nem hitte volna, hogy ez megtörténhet, hogy egy kis nép föltámadjon és föllázadjon az óriási szörnyeteg ellen! Ez olyan őrültségnek tűnt a világ szemében, hogy kívülállóként, hideg ésszel nem is tudták elképzelni. Persze, mi magyarok el tudtuk képzelni, és szívvel lélekkel haza akartunk indulni ’56-ban. Mikorra elszántuk magunkat, hogy na, gyerünk, november 4. lett. Márai is hazaindult Amerikából, a nickelsdorfi határon állt meg. A kocsmában egyre többen lettünk, előfordult, hogy negyvenen is összegyűltünk egy-egy alkalommal. Nem volt túl nagy a lakásunk, az asztalnál maximum húszan fértek el, volt két kanapénk, ahová a fiatalokat ültettük le, ott csipogtak. Az egészen fiatalok, a rendes ösztöndíjasok, filoszok vagy nyelvi ösztöndíjasok, akik kinn voltak Rómában egy-két hónapig, szintén meghallották, hogy lehet hozzánk jönni, jöttek is csapatostul. Egy alkalommal már este tizenegy óra volt, minden lezajlott, beállított hét lány. Kinn voltak Ostián, fürödtek a tengerben, megéheztek és bebocsátást kértek. Már elfogyott a rakott krumpli, készítettem nekik rántottát. A Római Magyar Akadémián akkor még teljesen ávós uralom volt. A Magyarország-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

Advertisement