Page 10

„A közönségnek táncolunk” 2011-ben ünnepli fennállásának 10. évfordulóját a Hagyományok Háza, amelynek megalakulása óta része az idén hatvanéves Magyar Állami Népi Együttes. Az elmúlt tíz év változásairól, eredményeiről beszélgettünk Mihályi Gáborral, a társulat művészeti vezetőjével. [Az interjú 2011 tavaszán készült.]

– Amikor 2001-ben a Magyar Állami Népi Együttes a frissen létrejött Hagyományok Háza része lett, nem érezte úgy, hogy ez visszalépés, és hátrányt jelenthet a munkában? – Természetesen voltak kétségeim, bár semmiféle logikus ellenérvem nem volt. A minimális ellenérzés érzelmi alapokon nyugodott, abból fakadt, hogy a saját identitásomat nemcsak a hagyományból, nemcsak a színpadi néptáncművészet múltjából, hanem az Állami Népi Együttes történetéből is merítem. Az a lehetőség tehát, hogy az együttes elveszítheti önállóságát, okozott bennem némi konfliktust. Aztán ezeket az ellenérzéseket félresöpörte a ráció. Ez a tíz év azt bizonyította, szükséges, fontos volt, hogy létrejöjjön ez az intézmény. Visszatekintve őszintén hiszem, hogy a Magyar Állami Népi Együttesnek csak előnyei származtak belőle: az állandóan változó társadalmi viszonyok között folyamatos szakmai, művészi fejlődésben éltük meg ezeket az éveket, kiteljesedhetett az a küldetés, amelyre hitet tettünk, és átöröklődhetett mindaz a tudás, amely addigra felhalmozódott. – Más lenne a társulat helyzete, ha teljesen önálló intézményként működött volna az elmúlt évtizedben? – Kérdés, hogy a mögöttünk hagyott – sokszor nem könnyű – éveket hogyan tudtuk volna önmagunkban átvészelni. Az elmúlt évtizedben volt időszak, amikor nem a hagyományos kultúra volt az éppen hatalmon lévő kormány számára a legkedvesebb. Nem azt mondom, hogy valamilyen szinten nem támogatta, de kiemelt pozícióba biztosan nem helyezte. Ha ezzel a helyzettel egy önmagában álló együttesnek kellett volna megbirkóznia, nem biztos, hogy ilyen létszámban és ilyen feltételekkel értük volna el a 2011-es évet. – Más-e ma a feladata a Magyar Állami Népi Együttesnek, mint hatvan éve, a megalapításakor, vagy épp a nyolcvanas években volt? Változott-e a feladatuk az elmúlt tíz évben?

10

– Az 1951-ben alapított együttes feladata és hivatása a Kárpát-medence hagyományos kultúrájának gyűjtése, ápolása és színpadi formában való továbbadása. Ez a cél az évtizedek során nem változott, sőt, érvényes a jövőben is. Az együttes múltjának két meghatározója, Rábai Miklós, a néptáncot stilizáló felfogásával és Timár Sándor, a néptánc stílusjegyeit, alkotó módszerét híven követő elveivel igyekeztek a koruk adta lehetőségekkel élve megfelelni az elvárásoknak. Az elmúlt évtizedben az együttes – szándékaimnak megfelelően –, határozottan és következetesen újrapozícionálta magát a magyarországi kulturális közéletben. A MÁNE művészeti vezetőjeként azt vallom, hogy sokirányú, különböző stílusokat felmutatni tudó együttest kell építeni, ahol nem egyfajta behatárolt kóddal, hanem sokféle megközelítéssel juttatjuk el a nézőkhöz üzeneteinket. Hitem szerint a társulat az elődök szellemiségéhez híven – de egészen más szemléletmóddal – a hagyományokból szervesen sarjadó, sokoldalú koncepcióval és stílusirányzattal rendelkező művészetet teremt. – Örök vita tárgya a szakmán belül, hogy szabad-e, kell-e, és ha igen, miként lehet hozzányúlni a hagyományhoz, ráadásul „a hivatásos társulat” státuszból fakadóan is generálódhatnak feszültségek. Hogyan lehet ezeket kezelni? – Kezelni: ez a szó valamiféle beavatkozást, esetleg folyamatos gyürkőzést is jelenthet, én pedig ezt igyekszem elkerülni. Termé-

szetesen részt veszek értelmes szakmai vitákban, de nem harcolok, érveimet legmeggyőzőbben a színpadon keresztül tudom elmondani. Ezek a viták egyébként is évtizedek óta zajlanak. Az a gondolkodásmód, amelyik az „autentikusságra” való hivatkozással egy nagy gyaluval egysíkúra szeretné formálni a színpadi néptáncot, véleményem szerint hibás. Aki így gondolkodik, az nem vesz tudomást sem a színpadi néptánc, sem az együttes történetéről, de vélhetően a tradíció folyamatos, évszázados változásáról sem. Ezt végigtekintve ugyanis kiderül, hogy például Molnár István és Rábai Miklós számára az akkori „hagyományőrző” megfogalmazás mellett ugyanolyan természetes volt az „újraértelmezés” is, Kodály, Lajtha, Bartók zenéjére is komponáltak. A ’60-as, ’70-es években Kricskovics Antal, Györgyfalvay Katalin, Novák Ferenc, Szigeti Károly, Timár Sándor és mások sokszínű, gazdag koreográfiai világot hoztak létre. A táncházmozgalom új alapokra helyezte az általános néptáncfelfogást, a néptáncszínpadokon új koreografálási mód vált egyeduralkodóvá – ez azonban egysíkúsággal is járt. A Magyar Állami Népi Együttes az elmúlt években – vállalva akár azt a kritikákat is, hogy „élenjáróként” nem illeszkedik a néhány szakmabeli által elképzelt trendbe – túllépett ezen a monolitikus, néha formalista, szűk gondolati síkon mozgó színpadi megfogalmazáson. (Természetesen nem vitatom az ebben a megfogalmazásban készíIgor Mojszejev és Rábai Miklós

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

folkMAGazin 2011/6  

A TARTALOMBÓL: Szabó Zoltán: Gadányi Pál dudás; Rangyák József: Erdélyi Prímások 14. Találkozója; Karácsony Zoltán: Fügedi János Tánc – Jel...

Advertisement