Page 16

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Az „aventinusi tündér” Szőnyi Zsuzsával a budai teraszon – II. rész

Örök titok és kifürkészhetetlen rejtély számomra, hogy ki mellé szegődik a szerencse életének hosszabb, rövidebb idejére, olykor csak egy-egy sorsdöntő pillanatra.Szőnyi Zsuzsa élettörténetét hallgatva többször is megállapítottam, hogy férjével, Triznya Mátyással együtt nagyon szerencsés emberek voltak egész életükben. Beszélgetésünket azzal folytatjuk, hogy mi történt velük, s hogyan tartották a kapcsolatot szüleikkel, miután 1949-ben elhagyták Magyarországot. * amarosan újabb csempésszel ismerkedtünk meg. Egy szombathelyi pék menye, aki úgy látszik, sok pénzt akart összeszedni, azzal foglalkozott, hogy embereket vitt ki a határra. Vett magának egy hálókocsijegyet, a kocsiba engem is beültetett. A férjemnek külön kellett utaznia egy másik emberrel, akit egyáltalán nem ismert. Amint megérkezett a vonat Szombathelyre, engem az asszony azonnal elvitt a pékségbe, a férjemnek ott kellett maradnia egyedül az állomáson. Szörnyen rettegett szegény, rettenetesen félt, hogy újra elviszi az ÁVÓ. Engem a pékségben elhelyeztek egy parányi szobában, nyugtatgattak, hogy hamarosan jön a férjem is. Valakit elküldtek érte és valóban, nemsokára megérkezett. Boldogok voltunk, hogy újra együtt vagyunk. A kis szobában húztuk meg magunkat egy ideig, arra kellett várnunk, hogy a pékék által ismert határőr legyen szolgálatban. Úgy emlékszem, Németlövőnek hívták a helységet, ahol át lehetett szökni. Végre eljött a várva-várt este, amikor elindulhattunk Németlövőre. Nekem buszra kellett szállnom, a férjemnek kerékpárral kellett jönnie egy másik kísérővel. Most nem a pék menye jött velem, hanem az egyik unokahúga, aki úgy tett, mintha a közelbe, egy esküvőre utazna. Én is úgy szerepeltem, mint az esküvő meghívottja. Amikor leszálltunk a buszról, a megállóban álldogáló emberek között valaki megszólalt: – Megérkezett a pesti nagysága! – ez én voltam. Mindjárt bevittek egy kis helyiségbe, ahonnan egy őrtoronyra lehetett látni. Ott vártam remegve, hogy mikor jön már végre a férjem. Amikor megérkezett, hamar elbújtatták egy tehénistállóba, csak amikor már senki se látta, akkor hozták be hozzám. Hála istennek, megint együtt voltunk! Most ismét várnunk kellett egy napot. Másnap egy Félix nevű fiatalember elvezetett a határ menti kocsmába, ahol majdnem egy hétig vesztegeltünk. Ott egy autóra vártunk, hogy elvigyen Grazba. Mondanom se kell, rengeteg izgalmat éltünk át. Akkoriban Ausztria négy zónára volt felosztva. Nekünk a szovjet zónán is keresztül kellett jutnunk, hogy végre biztonságban legyünk. Grazban volt egy házaspár, akiket nagyon jól ismertünk, Szilassy Nadinka korcsolya-bajnoknő és a férje, Konradsheim báró. Tőlük akartunk segítséget kérni. Az volt a baj, hogy Nadinka minden télen Svájcban dolgozott mint korcsolyatréner, igen jól keresett ezzel a munkával. Pillanatnyilag nem volt otthon, mert éppen kinn volt. A férje nagyon kedvesen fogadott, mindjárt megmondta, hogy hol lehet megszállni. Egy kis hotelben találtunk is szobát. Éreztük azonban, hogy Grazból egyhamar nem tudunk továbbmenni, ezért albérletbe költöztünk egy asszonyhoz. Jó sokáig laktunk nála, mert az európai országok egyáltalán nem fogadtak be menekülteket. Kivándorolni csak Ausztráliába, Amerikába vagy Brazíliába lehetett volna.

H

16

Szőnyi István 1949-ben – Gink Károly fotóművész felvétele

Két nagy menekülttábor működött, az egyik Bécs, a másik Graz mellett. A Graz melletti láger az angol zónához tartozott. Próbáltunk tájékozódni, hogy hová is mehetnénk tovább. Nem akartunk semmiképpen Európán kívülre menni. Mit csináljunk? Szerencsére a férjem még diák korában kétszer vagy háromszor volt Angliában, és nagyon jól tudott angolul. Az angol parancsnokság Klagenfurtban volt, a férjem elment oda, hogy beszéljen velük. Egy nagyon kedves tisztre talált, aki azt tanácsolta neki, hogy próbáljon valami protekciót találni Olaszországban, mert Anglia a háború miatt nagyon elszegényedett, egyáltalán nem fogad be menekülteket. Az olaszok hamarosan megkapják a Marshall-segélyt és talpra állnak, náluk talán még lehet helyet találni. (Valóban, hamarosan jött is a nagy olaszországi jólét, a „boom”.) Menjünk Olaszországba! Menjünk, de hogyan?! Nem lehetett sehogy beutazási engedélyt kapni. A szerencse ezúttal is a segítségünkre sietett. Apámnak volt egy régi festőtársa, Korda Vince, a nagy Alexander Korda filmesnek volt az öccse. Apám írt Korda Vincének, hogy ott van ez a két szerencsétlen Grazban, próbáljon meg valahogy segíte-

folkMAGazin 2011/5  

A TARTALOMBÓL: Török Ferenc: Harmincöt éves a Téka; Misi Gábor: „Élete pontja”; Valter Linda: Spanyol udvarlási szokások; Kóka Rozália gyerm...

folkMAGazin 2011/5  

A TARTALOMBÓL: Török Ferenc: Harmincöt éves a Téka; Misi Gábor: „Élete pontja”; Valter Linda: Spanyol udvarlási szokások; Kóka Rozália gyerm...

Advertisement