Page 37

települések gyakorlatilag kiürültek, mert a megélhetés reményében mindenki a vízparti településekre áramlott. Elég csak Révfülöpre gondolni: ilyen nevű település a XX. század elejéig nem is létezett, mindig Kővágóörs külterülete volt. A hidegvizes fürdőkultúra száz évvel ezelőtti fellendülése sokakat vonzott a vízpartra, aztán ez a folyamat tovább erősödött. A belső települések elnéptelenedése akkoriban nem érdekelt senkit. A másik furcsaság az, hogy az előbb vázolt folyamat egybeesik egy olyan globális trenddel, ami a központokat felértékeli, a perifériát pedig kiszolgáltatottá és védtelenné teszi. Ezekről a kistelepülésekről a környező központok – Veszprém, Ajka, Tapolca stb. – elszívták az aktív, kereső-dolgozó réteget. Például Pulán azt mondják, hogy a hatvanas években azért építették meg a Nagyvázsony felé vezető aszfalt utat, hogy legyen, amin a fiatalok elmennek. Végleg. Persze, ez építészeti szempontból mázli, hiszen így nem nagyon érezhető az a faluátalakító erő, ami más tájakra olyannyira jellemző, hanem megmaradhatott a százötven-kétszáz éves építészeti kultúra. Amikor a rendszerváltás környékén – részben a médiának köszönhetően – újra ismertté vált a vidék, olyan érintetlen területet lehetett itt találni, amelynek értéke minden épeszű ember számára egyértelmű. Innentől már lehetett védeni, menteni. Persze, ettől még az itt élők helyzete nagyon is problémás maradt. – Mekkora szakadék van az egyébként jó szándékú „gyüttmentek” („bebírók”) és az „őslakosság” között? – Természetesen vannak különbségek. A rendszerváltás idején a városiak körében divatba jött a Káli-medence. Sokan hitték, hogy falusi környezetben vállalkozóként, gazdálkodóként majd szépen meg lehet élni, kialakulnak új, helyi közösségek, amelyekben egy újjászülető falusi értékrendszer fog dominálni. Aztán pár év alatt bebizonyosodott, hogy ez az egész javarészt csak illúzió. – Pedig egy-egy ember csodákat tehetne... – Így van. Hadd mondjak egy számomra nagyon kedves példát: Szentbékkállán a ’30-as években élt egy Marx Viktor nevű kántortanító, aki strandot épített a szőlőhegyen: a forrásokat csatornázta, és az így öszszegyűjtött vizet egy harminchárom méter hosszú és tizenhárom méter széles úszómedencébe vezette. Abban az időben egy egészen kitűnő vízipólócsapat működött a Balatontól tíz kilométerre, benn a hegyek között. Ebből valójában az a fontos, hogy ha van ilyen ember, legyen az akár kántortanító, akár jó eszű mesterember, akkor ilyen szellemiséggel közösséget lehet építeni, ami elég ahhoz, hogy elinduljon egy folyamat,

Szigliget

ami felemeli az egész közösséget. Ezekből az emberekből van ma kevés. Olyan helyben élők kellenének, akik akarnak és tudnak helyben boldogulni. Ez az, ami nagyon hiányzik. A „bebírókról” – a folyamatokat általánosságban vizsgálva – azt mondhatjuk, hogy sajnos, elsősorban az idősebbek közé tartoznak. Ide az emberek akkor jönnek – egyesek vissza –, amikor már ledolgozták a magukét: „Ha majd megöregszünk, veszünk egy kis házat és boldogan éljük öreg napjainkat.”. Ez a réteg megint csak nem pályázik a babérra, hogy ennek a vidéknek a motorja legyen. Már az ókori Róma Pannóniája is úgy nézett ki, hogy a légió kiöregedett katonái birtokot vettek és letelepedtek. – Mennyire vannak meg a mesteremberek, akik a régi építésmódokat értik, tudják, és igény esetén gyakorolják? – Én azt remélem, hogy ma még vannak. Ez nyilván nem általános, hiszen a mai építőipar a tömegtermelésre épül. A rendszerváltás időszakában, a nagy felbuzdulás idején sok fiatal is letelepült ebben a tájban. Akik közülük megmaradtak, azok meg is tanulták a mesterségeket. A Somogyi Győző nevével jelezhető baráti kör tagjai mind a mai napig újítanak fel régi házakat és portákat. Az eredeti technikákat alkalmazzák, ismerik az ácsokat, asztalosokat, azokat, akik ilyen tetőszerkezeteket és nyílászárókat készítenek.

– Ez csak az elmúlás elnyújtása, vagy tényleges továbbélés? – Nem reménytelen a helyzet. Barátaimmal azt fontolgatjuk, hogy létrehozunk egy építőtábort, ami kifejezetten a régi parasztházak és népi épületek helyreállításával foglalkozik. Nem új épületeket akarunk tervezni, nem csak a régieket akarjuk felmérni, lerajzolni, hanem célunk a gyakorlatban megtanulni és megtanítani, miként lehet egy döngölt padlójú helyiséget sárral letapasztani, hogyan kell egy vakolatdíszt elkészíteni, egy házat lemeszelni... Kifejezetten ezeket a mesterségeket szeretnénk tanítani. Ha sikerül, akkor ez megélhetést adhat a tudást átadó mestereknek, meg tudunk menteni épületeket, hiszen úgy születhetnek újjá, hogy az példaértékű legyen. Ráadásul a szomszéd is kedvet kaphat effélére. De, ami még ennél is fontosabb, a fiatalokat, akik szivacsként magukba szívják a tudást, az információt, be lehet oltani a népi kultúra és hagyomány szépségei iránti érzékenységgel. Aki ilyesmivel megfertőződik, az, ha nem is rögtön, de az évek múlásával, ahogy sok minden tudatosul, lehet, hogy olyan ember lesz, aki tudja és érti ennek az egésznek a fontosságát, olyan, aki egy évtized múlva akár mesterként nyilatkozhat a folkMAGazinnak a Balaton-felvidéken helyreállított épületekről. Grozdits Károly

37

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

Advertisement