Page 20

Szőnyi Zsuzsa 1932 körül és 1941-ben • Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás esküvője 1941. március 19-én

hogy mondjam el. Talán ezért is szerettem meg annyira a könyveket, a költészetet, az irodalmat. Amikor nagyobb gyerekek lettünk, lejártunk a Dunára fürödni a szüleinkkel. Nagyon fontosnak tartották, hogy tanuljunk meg úszni. Zebegénynél nagy a Duna sodra, ezért átvittek minket Nagymarosra, ahol volt úszásoktatás. Apámhoz sok művész kijárt Zebegénybe, végül egy nagy baráti társaság alakult belőlük. Azt lehet mondani, hogy létrejött egy művésztelep-féle: különböző sváb házakban vettek ki szobákat és ott éltek a családjukkal. Így aztán egy kicsit élénkült az élet Zebegényben, és mi más gyerekekkel is játszhattunk. Elekfy Jenő nagyszerű akvarellista volt. Ákos nevű fia, aki talán három-négy évvel volt idősebb nálam, mindig rosszra csábított. Az volt a parancs, hogy ebéd után le kell feküdni egy kicsit. Hát, mi be is mentünk a szobába, le is feküdtünk, de amikor hallottuk, hogy a szüleink is lepihentek, akkor kinyitottuk a zsalut és kimásztunk szép csendesen. Ákossal lementünk a Dunára és más helyeken is tekeregtünk. Este csupa porosan vagy sárosan kerültünk elő. Nagy kikapások voltak ezekből... Hatéves koromban látták a szüleim, hogy engem sürgősen iskolába kell adni, mert teljesen elvadulok. Ekkor az egész család beköltözött Pestre, addig nem volt Pesten lakásunk. Kivettek a Baross utcában egy jó nagy lakást, ennek egyik részéből apám festőiskolája lett, a másik részében meg a család lakott. Engem beírattak a Mária Terézia téri – ma Horváth Mihály tér a neve – „mintaiskolába”, vagyis gyakorlóiskolába. A leendő tanítók és tanárok is ott tanultak. Apának ismerőse volt az igazgató. Az volt a baj, hogy, amikor valaki látogatóba jött az iskolánkba, a tanítónk – mint a Szőnyi István festőművész leánykáját – engem hívott ki a táblához és felszólított, hogy rajzoljak valamit. Én semmiképpen nem voltam hajlandó nekik rajzolni. Akkor szörnyen megutáltam a rajzolást. Miután elvégeztem a négy osztályt, beírattak a Veres Pálné Gimnáziumba. A gimnáziumi éveim is a lázadás jegyében teltek. Azokban az években teljes német befolyás uralkodott az iskolákban: nem volt igazi magyar tananyag, túlságosan édeskés, számunkra érdektelen dolgokat kellett tanulnunk. Hatodik-hetedik osztályban a történelmet is teljesen német szellemben tanították. Adyt nagyon leszólták, szerintük egy részeges alak volt, akinek a költeményeit nem érdemes olvasni. Én felszólaltam, azt mondtam a tanárnőnek, hogy Ady egy nagy költő, nem azt kell nézni, hogy

20

milyen volt a magánélete! Erre anyámat azonnal értesítették, hogy jobb lenne, ha a gyereket kivenné az iskolából. Ez hetedik osztályban történt. Magántanuló lettem és tizenhat éves koromban megkezdtem a „mondén” életet. Nagy bálok voltak a Vigadóban, jogász bál, ilyen bál, olyan bál, és én igyekeztem mindegyiken ott lenni. Anyámnak el kellett kísérnie, mert akkor az volt a szokás, hogy a lányokat kísérgették. Szegény, nagy áldozatokat hozott értem! Persze én boldogan táncoltam a bálokban, meg voltam győződve arról, hogy micsoda „nagy életem” van! Pedig ez csak egy egészen kicsi élet volt! Vissza kellett térnem az iskolába, nyolcadikba és le kellett érettségizni. Nagyon-nagyon borzasztónak találtam, hogy engem megint visszaszorítanak az iskolába, holott nekem már megvolt Triznya Mátyás, a szerelmem! Igen! Igen! Igen! Tizenhét éves voltam, egy bálban ismerkedtem meg vele. Anyám rögtön azt mondta, hogy szó se lehet róla, túl fiatal vagyok, ne is találkozzam vele! Beszélt is Triznya Mátyással, szegénnyel, hogy hogy képzeli ezt, mert még nem házasodhat, nincs állása, csak egyetemista. Erre én is beiratkoztam az egyetemre: ha ő egyetemista, akkor én is az leszek! Az egyetem nagyszerű volt akkoriban. Magyar-francia szakos lettem, a magyart Horváth János, az akkori legremekebb tanár tanította, a franciát pedig Eckhardt Sándor, aki a hatalmas francia-magyar szótárt szerkesztette. Jártam külön szemináriumokra is, lelkes egyetemista lettem. Sokakkal megismerkedtem az egyetemen. Ez az élet mégsem volt túlságosan szabad. A negyvenes éveknél tartottunk és közeledett a borzalmas háború. A barátaimat, a szegény fiúkat, akiket megismertem a bálokon, mind elvitték katonának. Ha néha szabadságot kaptak, hazajöttek egy-két hétre és visszamentek. Szívszorító volt! Matyival óriási volt a szerelem, teljesen odavoltunk egymásért. Azt mondtam a szüleimnek: – Háború van, mindnyájan meghalunk, egy pár hónapig miért ne legyünk boldogok? Ezt már nem bírjuk tovább. Én férjhez akarok menni! Matyi már befejezte az egyetemet, de még nem volt meg a doktorátusa, nem volt rendes munkája. Én még nem végeztem, csak másodéves voltam. A szüleink elgondolkodtak, hogy tényleg, szegény gyerekek, miért kínlódjanak? Megengedték, hogy együtt éljünk. Triznya-papáék is elég jómódú emberek voltak, kaptunk egy kis lakást a Villányi úton és megkezdhettük a házaséletünket. Persze, előbb megtartottuk a nagy esküvőt a piarista kápolnában. A

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

Advertisement