Page 18

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Az „aventinusi tündér”* Szőnyi Zsuzsával a budai teraszon – I. rész

Kétezerkilenc tavaszán éppen lázasan készülődtem Rómába, s közben egy este lenyűgöző rádióbeszélgetésre kaptam fel a fejem. Néhány percig nem sikerült kihámoznom a szövegből, hogy kivel is beszélget a riporter, de azután megtudtam: Szőnyi Zsuzsa, Szőnyi István Kossuth-díjas festőművész Rómában élő leánya az interjúalany. Szó esett a műsorban néhai Triznya Mátyásról, a férjéről, a római emigrációban eltöltött évtizedekről. A római otthonukban „működtetett” Triznya-kocsmáról, amelyben a rendszerváltozás előtti évtizedekben a magyar szellemi élet itthoni és emigrációban élő több mint ezer kiválósága jó szóra, szíves vendéglátásra, szeretetre és támogatásra lelt. Szó volt Szőnyi Zsuzsa könyveiről, a Római teraszról és az éppen frissen megjelent A Triznya-kocsmáról. A beszélgetés nyomán erős vágyat éreztem, hogy megismerjem ezt a nagyszerű asszonyt. Megkeresem! – határoztam el menten a műsor után. Rómában, a Szent István Ház kedves, idős szerzetesnővérkéje, Franciska néni nem is csodálkozott, amikor arra kértem, hogy adja meg Szőnyi Zsuzsa telefonszámát. Hívásomra egy üde hang közölte velem, Zsuzsa éppen Budapesten van, ezen és ezen a számon elérhetem. Csak néhány nap telt el a hazajövetelem után, a Vörösmarty téren, a Könyvheti vásárban egymás mellé ültettek a rádió munkatársai. A műsor közben kitört zápor egy esernyő alá vert bennünket. Menten előhozakodtam, hogy szeretnék vele interjút készíteni a folkMAGazin számára, amire ő azon nyomban igent mondott. Ember tervez, Isten végez! Két év telt el azóta, és csak most tudtunk leülni egy hosszabb beszélgetésre. Szőnyi Zsuzsa tavaly végleg hazaköltözött Magyarországra. Idén júniusban munkásságukért Magyar Örökség-díjjal tüntették ki 1991-ben elhunyt férjével,Triznya Mátyással együtt. A találkozóra nagyon felkészültem. Elolvastam Szőnyi Zsuzsa eddig megjelent könyveit. Nagy csodálkozással fedeztem fel az évtizedeken keresztül vezetett naplóban huszonöt közeli ismerősöm és barátom nevét. Utólag meg is bántódtam. Hogy lehet, hogy soha senki nem beszélt nekem arról, hogy kinél járt Rómában? A városmajori ódon ház liftje komótosan kúszott fel velem az ötödik emeletre, finoman megdöccent, majd kinyílt az ajtó. Egy pillanatig megálltam, merre is induljak, amikor meghallottam a kedves hangot: – Itt vagyok! Zsuzsa könnyű nyári ruhában, türkiz gyöngysorral a nyakán, mosolyogva várt rám. Megilletődve léptem át a küszöbét. Míg kis bokrétámat vízbe tette, azt ajánlotta, hogy legelőször menjek ki a teraszra. Szót fogadtam, csodálatos panoráma tárult elém. Tőlem szinte karnyújtásnyira látszott a Budai Vár sziluettje, kissé távolabb a Gellért-hegy kúpja magasodott. A nyári délután ragyogásában a Szabadság-szobor leányalakjának bronzszoknyája szinte lebegni látszott. A lakásban a falakon, a néhány szép régi családi fénykép mellett, Zsuzsanna édesapjának és férjének festményei sorakoznak sűrűn.Több képen is látható Zsuzsanna, kisgyermekként, fiatal leányként, asszonyként. Az egész otthonból harmónia és szépség áradt. – Jól érzed magad újra itthon? – kérdeztem. – Most már igen! – hangzott a válasz. Sűrűn megszólalt a telefon, Zsuzsa barátai hétvégére autóbuszos kirándulást szerveztek Zebegénybe. Engem is meghívtak és boldogan elfogadtam a meghívást. Végül kikapcsoltuk a telefonokat és visszamentünk az időben, hogy bebarangoljuk egy hosszú, gyönyörű, gazdag élet színhelyeit.

18

E

zerkilencszázhuszonnégyben születtem, amikor Magyarország az első világháborúból éppen csak feltápászkodott. Apám, Szőnyi István festőművész, fiatal korától a Nagybányai Művésztelepen Ferenczy Károly tanítványa volt. Amikor a háború kitört, elvitték katonának. A fronton nagyon megbetegedett, tüdőgyulladást kapott, amiből soha nem épült föl teljesen. Magas, aránylag sovány ember volt, mindig nehezen lélegzett, de ezzel nem sokat törődött, kizárólag a művészetével foglalkozott. Hogy valahogy megéljen, egy festőiskolát alapított Budapesten, ahová egészen véletlenül édesanyám, Bartóky Melinda is beiratkozott. Festőnek készült, de beleszeretett a mesterébe, az is őbelé, így hát összeházasodtak. Mivel Budapesten nem volt megélhetésük, gondolták, hogy kimennek valahová vidékre, azután következett a zebegényi élet. Nagyapám, édesanyám apja, Bartóky József egy nagyon befolyásos, miniszteriális úr volt abban az időben, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott. Ő annyira szerette a vidéki életet, a földet, hogy nem bírt Budapesten igazán létezni, ezért megvett egy kis házat és telket Zebegényben. Azt mondta a fiatal párnak, hogy itt, Budapesten úgyis sokkal nehezebb az élet, mint vidéken, menjenek ki szépen a zebegényi házba és ott gazdálkodjanak. Zebegény ugyan egy kis sváb falu volt, de a gyönyörű kis szeceszsziós templomát nagyapám jó barátja, Kós Károly, a nagy erdélyi építész építette. Azt a kis sváb házat, amit nagyapám megvett, átalakította egy erdélyi házzá. Szép kis tornya van, a verandán erdélyi tulipánmotívumokkal díszített a korlát. Apámék kiköltöztek hát, vettek tehenet, lovat és gazdálkodni kezdtek. Ez olyan embernek, aki egész életében Budapesten élt, nagyon nehéz. Nem értettek hozzá, megdöglöttek a csirkék, a tehénnel is problémák adódtak, de azért lassan beleszoktak a falusi életbe. Én a falusi életünk kezdetén születtem. Nem volt villanyunk, petróleumlámpával világítottunk, kerekes kútból húztuk a vizet, az utca poros volt, vagy ha esett az eső, csupa sár. Nem volt járda, sem valamilyen kövezett út. Éppen ebből adódóan mi nagy boldogságban éltünk, ez szinte bibliai élet lehetett. Alig volt valami a Hangya Szövetkezet boltjában. [A II. Világháború előtti időszakban Magyarország valamennyi településén jelen voltak a Hangya szövetkezetei; székházzal, kereskedelmi átvevőhellyel, hitelszövetkezeti partnerséggel és azzal a szellemiséggel, hogy az összefogás, a szövetkezés az egyetlen út arra, hogy a termelők megfelelő pozíciót érjenek el a piacon, hogy a gazdatársadalom piaci érdekei érvényesüljenek. – A szerk.] Árultak egy kis cukrot, lisztet, ecetet, néhány fontos dolgot, de minden mást a kertben kellett megtermelni. Nagyszerűen megvoltam a magam kis kerti életében. Volt két kutyánk, mint testvéreimet, úgy kezeltem őket. Kétéves voltam, amikor megszületett Péter öcsém, természetesen, anyám mindig vele volt elfoglalva. Nyáron engem reggel kitettek a verandára, ott már vártak rám a kutyák és felkísértek a kertbe. Délig fenn voltunk a domboldalban, barangoltunk, ribizlit, mindenféle gyümölcsöket eszegettem. Amikor a kutyák meghallották a déli harangszót, engem lökdösni kezdtek, hogy gyerünk lefele, mert tudták, hogy most le kell menni, következik az ebéd. Délután az udvaron játszot* Rónay György költő, író nevezte így Szőnyi Zsuzsát a Tündér Rómában című írásában (IRIS – Irodalomismeret, 16. évf. - 2005., 4. sz., 20. o.).

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

Advertisement