Page 15

TÁR VÁRI ATTILA: SZÉKRŐL, MINTHA MESE LENNE „Szék városán verbuválnak kötéllel, Elfogják a szegin leginyt erővel...”

V

alaha dokumentumfilmet forgattam Széken, de az, negyven esztendő után, nyilvánvaló, hogy már az enyészeté. De hát, nem is ez a lényeges. Első találkozásom Székkel, olyan régen esett, hogy azt nyugodtan írhatjuk abba a gyermekkor címkéjű nagykönyvbe, ahol még tudnak repülni a lovak, beszélni is tudnak, s béka nő annak a hasába, aki zöld szilvát evett. Természetesen, akkor még gólya hozta a gyermeket, s ha az emberfia kéményseprőt látott, meg kellett fogja egy gombját, s hangosan azt kellett kántálja, hogy „kéményseprőt látok, szerencsét találok”. És, ha dögöt látott, akkor a háta mögé kellett köpjön, s megfogja egy tincs haját, különben, ha nem teszi, akkor megkopaszodott volna – s ez így is lehet, hiszen a világ tele van tar koponyájú emberekkel. Ó, istenem, mennyi babona. Én a széki Klárától tanultam meg, hogy vihar idején, az udvar közepén keresztbe kell tenni egy baltát és egy lapátot, hogy elkerülje a házat a villámcsapás. És hiába volt a kolozsvári bérház (amúgy egy kert közepébe épített néhány lakásos luxusépületről van szó) bejárati ajtaján csupán egy rézgomb, s így mindegyre kizártuk magunkat, csak kulccsal volt nyitható, mert ha elmentünk a hostátiakhoz zöldségért, akkor Klári kitette az ajtó elé a seprűt, jelezve, hogy nincs otthon senki, belépni tilos. Klári nagybátyáméknál szolgált, s valójában nem széki, hanem szíki volt, s ez a két földrajzi név csak akkor egységesült véglegesen bennem, hiszen azért korábban az egyetemen tanultam nyelvjárástant is, amikor 1970 nyarán filmet forgattam Széken. Szolgáló a sztálinizmus éveiben? – kérdezhetné az, akinek más korokról dátumozták gyermekkor című élményeit. Hát igen, szolgáló, cseléd, tejesember, mosónő – mesterségek, amelyek úgy tűntek el, mintha nagyanyám házi sörének habjáról én raktam volna őket, amolyan hóemberszerű figurává. Azokban a csoda ötvenes években, amelyeket igazából csak egy hajdani vicc töménységével lehetne jellemezni, mely szerint az a kommunizmusnak csúfolt ázsiai despotizmus nem volt egyéb, mint az eszme diadala a józan ész felett, nos, akkor még nem haltak el az előző világrend, de még az Osztrák-Magyar Monarchia szokásai sem. És vajon régen volt az ötvenes évek elejéhez viszonyítva ferencjóska kora? Számoljunk csak!

1918-ban lett vége a nagy magyar álomnak, hogy rögtön megvalósulhasson, a nagy román államiság. És még éppen csak hadköteles sorba nőttek azok a legények, akik a gyulafehérvári koronázás táján születtek, de Vasgárda és Antonescu helyett, 1940-ben fehérlovas bevonulást kaptak, s rövidesen besoroztak abba a háborúba, amelyből az utak katonatemetőkbe, szibériai hadifogságba vezettek, hogy aztán, az életben maradottak belekóstolhassanak abba a világba, amely szinte másfélszer annyit tartott – 1948-tól 1989-ig, mint az azt megelőző életük. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése és a román kommunisták hatalomátvétele között éppen harminc év telt el. 1918 és 1989 között, négyszer állampolgárságot is cseréltettek velük, magyar királyi alattvalóból román királyi alattvalók lettek, aztán ismét magyarok, hogy újabb román királyi alattvalói mivoltuk csupán három esztendeig tartson, s 1947. december 30-a után, a dicsőséges respublika gyermekeiként megkóstolhassák a nincstelenség egyenlősdijét. Nem csoda hát, ha abban az iszonyú sor-állásos világban, jegyre adott élelmiszerek, pontra árusított lódenkabát és disznóbőr bakancsok korában, egy réteg, az erdélyi városlakók ama rétege, akiket kispolgárként szoktunk emlegetni, foggal-körömmel ragaszkodott volna szokásaihoz, s természetesen néhány kiváltságához is. Ezek egyike pedig a szolgáló, cselédlány tartása volt. Emlékszem, milyen megvetéssel beszélt nagyanyám a szomszédunkról, aki egyik napról a másikra a Demokratikus Nőszövetség aktivistája lett, s elvtársnőinek szocialista erkölcsiségéből merítve, minden házimunkát maga végzett. – Áperté meg kell, hogy mondjam, ezt az Olgát nem tartom többet úriasszonynak, kiiratkozott közülünk – hirdette ki valami családi összejövetelen, amikor rákérdeztek, hogy testi-lelki „barátnéját” miért nem hívta meg a délutáni zsúrba. Nem tudom, hogy szerezhették be a főzőcsokoládét, amelyet olyan tömbökben ismerhettem meg, mint a baltával is alig darabolható tízkilós tégla krumplicukrot, a főzőcsokoládét, aminek gyanúsan rántás íze is volt. Beszerezték valahonnan, talán valamelyik cukrászüzemből lopva került a feketepiacra. De úgy emlékszem, hogy szőlővel befuttatott „filegóriában”, a lugasban, egy olyanszerű

15

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

folkMAGazin 2011/4  

A TARTALOMBÓL: Valter Linda: Spanyolországi hiedelmek és szokások (I. rész); Kiss Ferenc: Tánclánc; Bolya Mátyás: Koboz ÉS/VAGY iskola?; Ném...

Advertisement