Page 30

SZÉKI TŰZESETEK

Tűz van! Mi a temető alatt laktunk. Nem messze tőlünk, a katolikus temető alatt, ott volt a vásártér. – Tűz van! – hallik a nagy kiabálás. A református templomban meg is kondult kétszer vagy háromszor is a harang. Ez a megszakított harangkondulás, mintha a lélekhez szólna, olyan mélyen olyan búsan kong: „Baaj...baj...baj”. A tűz magasra emelkedik. Ég a vásártéren egy búzaasztag. A nép már futkos, az asszonyok sírva ordibálnak: – Segítség! Az emberek vízért kiáltoznak: – A másik búzaasztagot kell öntözni, nehogy abba is belekapjon! – teprenkednek, ordibálnak segítségért. Én a patakba merítem a vedremet sok más asszonnyal együtt, de hiába van a tűz mellett a patak, ha csak iszap van benne. Rég nem volt már eső. Már ég a másik, harmadik, negyedik búzaasztag is, lángokban áll az egész vásártér. Nem közeledhetünk a tűzhez inkább el kell fussunk tőle. Magasba csap fel a nagy piras láng. – Oda a búzám, nem lesz kenyerem! Én Istenem! – néznek fel imára kulcsolt kezekkel az asszonyok az égre. – Oda a búzánk, mi lesz velünk? Mit adak enni a gyermekeimnek? Én Istenem, ne hagyj el! Nagy a jajgatás, a sírás. Még a gyermekek is sírnak. Innen-onnan hallik egy hang: – Ki csinálta ezt a nagy kárt a falunak, ki gyújthatta meg? A férfiak próbálnak rendet teremteni: – Asszonyok, ha már nem tudunk segíteni, bár álljunk félre, menjetek félre ti is, gyermekik!

Illusztráció: Juhos Kiss Sándor

30

K ÖZREADJA : J UHOS K ISS S ÁNDOR De már mindenki kormos. Nagy fekete perjés füst száll felfelé, s onnan lefelé. Még harminc méternyire is elhordja a szél a tűzet. Le-leszakad a tüzes búzaasztagbúl egy-egy darab, ide-oda lángolva hordja őket a szél. Percegnek, szikráznak, pattannak a búzaszemek is. Nagy füst van, itt már nincs mentség. Jó, hogy nincs a közelbe’ ház, leégne ettől a nagy tűztől az egész falu. Dehogy nincs! A legközelebb van a Kocsis házó. Apám ordibál: – Végünk van, végünk van! Erre hordja a szél azt a nagy tűzet! Teli tüzes perjével a levegő. Hamar pokrócokat, lepedőket kell vizezni, s ezeket kell a sövény, töviskertekre teríteni. Úgy mozgunk, mint a hangyák. Előttünk a Nagypatakban még van egy kis mocskos víz. Egy asszony odakiált: – Tá’ csak nem dugjátok be abba az iszapos, piszkos vízbe az abroszt, a lepedőt? Nem lesz belőle soha fehér! De már hozzák a vizet a ríti kútról. Leterítjük vizes abrosszal, lepedővel a szomszéd Pista bácsi nádfedeles házát. De milyen hamar elékerültek a hosszú létrák. Most szállnak le az emberek a háztetőről, a tűz még jó magasan lángol. Jó tömötten volt rakva a kazal, jó magasan, hogy be ne ázzon a búza feje. Perjés kormos a fehér ing rajtunk. Az asszonyok, akiknek odaégett a búzájuk, még sírnak. Apám vigasztalja őket: – Hej, fiaim, jó hogy ennyivel beértük! Ki volt a tettes? Az őr, János báty’ volt. De most beteg lett, nagy a láza, igen megijedt. – Jó, hogy nem ijedt meg, mikor szivarozgatott a búzaosztagok között félrészegen! – mondta egy asszony. Hogy ő volt-e, nem tudom. Ki más lehetett? De hagyjuk! A felesége ordibál, hogy most mi lesz vele, ott marad egyedül a kicsi gyermekeivel. – Hát, így áll a helyzet. Nem vonunk senkit se kérdőre. Ha el is zárnák, a kár akkor sem térítődne meg, aztán aprók a gyermekei. Így tárgyalgatták az emberek, akik ide a vásártérre hordták a búzájukat, s ide várták a cséplőgépet. De már csak a helye van és fekete hamu. – Mekkora csapás érte a szegényeket! – mondogatták. Jól emlékszem, két-három ember elindult marhaszekérrel, a bajbajutottaknak egy kis gabonát összeszedni. Megkezdték a falu végén, s úgy jöttek felfelé. Mire hozzánk értek, egy nagy szekér gabona került össze. Csak úgy duzzadtak a szekéren a szép fehér zsákok. – Nem kéregetjük mi, Márton báty’, ki mennyit tud adni. Keresztény református emberek vagyunk – mondta halkan az egyik ember. – Szeretetből tesszük, de kötelesek is vagyunk segíteni, ha bajba’ van valaki. Mi is egy kupa málét és kupa búzát hoztunk ki nekik. – Köszönjük! – mondták az emberek. – Tudja ke’, Márton báty’? Voltunk olyan helyzetben, hogy azt mondtuk: ide nem szabad, hogy bemenjünk, mert ez szegény család és sok a gyermek is. Jó, nem megyünk be. De észrevette a fiatalasszony, hogy miért járunk, s már hozta is elénkbe a gabonát. Meg is haragudott volna, ha nem fogadjuk el. – Ilyenkor látszik, hogy milyen jóravaló emberek laknak a faluban. – Hát, igen – bólogatott apám. – Hála legyen az Istennek! Nagymosás. Mossuk, szapuljuk a lepedőket, apróságokat. Elég feketék, jól beszürkültek, ezeknek nagy sulykolás kell. Nem mind a miénk, de mindent ki kell mosni, aztán a jó szomszédok kiválaszszák és elviszik, ami az övüké. De ezeknek olyan fehérnek kell lenni, mint a hó. Az nagy szégyen, ha valakinek szürke a fehérneműje.

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

folkMAGazin 2011/3  

A TARTALOMBÓL: Dreisziger Kálmán: Hídépítő vagy ellenzéki elit?; Felföldi László: Karsai Zsigmond emlékezete; Tóth Melinda: „Világzene ittho...

Advertisement